Jer
1,4–6, 8–19; Zsolt 70; 1Kor 12,31–13,13; Lk 4,21–30
A mai vasárnapon felolvasott
evangélium folytatja Jézus első názáreti prédikációjának, s az ottaniak erre
adott válaszának elbeszélését. Vajon honnan származhatott ez az erőszakos
reakció, amellyel a hegyről akarták letaszítani Jézust a hallgatói? Talán valaki
különlegesen nagyhatalmút vagy érinthetetlent bántott meg? A falu alapvető
érdekeivel ellentétes kirohanást tett? Jézus valójában egyetlen hibát követett
el: merészelt úgy beszélni, mint akinek hatalma van, mint egy Mester, akit
mindenkinek meg kellett hallgatnia. Sőt, többet is mondott. „Ma beteljesedett
az Írás, amit az imént hallottatok.” Ezzel magát a Messiásként mutatta be,
vagyis aki kiszabadítja a foglyokat, meggyógyítja a betegeket és fölemeli a
szegényeket szomorú körülményeikből. Ez pedig egyszerűen lehetetlen volt! Isten
küldötte nem lehetett közülük való. Különleges jeleket vártak volna, hogy
engedelmeskedjenek neki. Tulajdonképpen igazat is adhatnánk nekik ebben. De épp
ez az érvelés az, ami kioltja a próféciát. Nem véletlenül idézi fel Jézus Illés
próféta történetét, aki csak egy Szidón közeli szegény özvegyhez kapott
küldetést. Ő pedig kezdeti félelmén túljutva házába fogadta a prófétát, és
felajánlott neki mindent, amije volt. Jézus Elizeus próféta esetét is felidézi,
aki pedig csak egy idegent, a szír Naamánt ment el meggyógyítani a leprából. Ez
a férfi nemhogy hívő nem volt, de idegennek számított, s ráadásul gőgös is
volt. Ő is és az özvegy is befogadták a prófétát, és az megsegítette őket. Nagy
szükségük volt segítségre, gyógyulásra, ezért rábízták magukat a próféta
szavára – vagyis éppen az ellenkezőjét tették annak, amit Názáret lakói.
A hitetlenség
megköti Isten szeretetét, szavait a tehetetlenségig zsugorítja, miáltal
teljesen hatástalanná teszi, mondhatni, megöli őket. Ahogy a názáretiek
kilökdösték városukból Jézust, és megpróbálták megölni őt, hogy többé ne
térhessen vissza hozzájuk, s ne kérhesse számon őket életükről, ugyanúgy
teszünk mi is, valahányszor nem fogadjuk be az evangéliumot őszinte és
készséges szívvel. Kitessékeljük az életünkből és mindenki máséból is. És
folytatjuk azt a keresztutat, amelynek első szakasza Názáretben zajlott le, s
amely Jeruzsálemben végződött. Igyekszünk megvédeni magunkat az evangéliumtól
és annak tanúságtevőitől, hogy ne zavarja meg nyugalmunkat – pont mint a
názáretiek. Jobban szeretjük a hallgatás némaságát, hogy ne tudódjanak ki – még
saját magunk számára se – a gyengeségeink, a bűneink. A hitetlenség olyan, mint
a hallgatás összeesküvése: nem bírja elviselni, hogy az evangélium szóljon hozzánk,
és megváltoztassa a szívünket. Nem azok összeesküvése ez, akik soha nem
ismerték vagy hallgatták meg az Urat. Épp ellenkezőleg: azok hitetlensége, akik
ismerik őt. A hívők bűne ez. Mintegy az élő, hozzánk közeli, emberi Istentől
való félelem. Egy ilyen Isten félelemmel tölt el bennünket, mert mellettünk
áll. Jobban tetszene egy olyan evangélium, amely annyira távoli, hogy nem is
mond semmit nekünk, vagy amelyet megfosztottak erejétől, lealacsonyítva az e világgal
való megalkuvásig, annyira, hogy már semmit ne kívánjon tőlünk. S mégis, az
evangéliumot egyetlen kifejezéssel összefoglalhatjuk: Isten szeretete az.
Imádság az Úr
napján
