Máriára, Jézus
anyjára emlékezünk, aki fájdalomtól megtört szívvel állt a kereszt alatt; és
mindenki másra is emlékezünk, aki együttérez a keresztre feszítettekkel, az
elhagyottakkal és az elítéltekkel
Kiv
32,7–11.13–14; Zsolt 50; 1Tim 1,12–17; Lk 15,1–32
A
mai vasárnapi evangéliumban először egy pásztorral találkozunk, aki összehívja
barátait, és azt mondja nekik: „Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett
bárányomat!” Azután egy háziasszonyról hallunk, aki fölkeresi a barátnőit, és
hívja őket: „Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat!” Végül
pedig egy apáról olvasunk, aki ezt parancsolja szolgáinak: „Vezessétek elő a
hizlalt borjút, és vágjátok le! Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt, és
életre kelt!” A három különböző történet ugyanazt a lelkiállapotot fejezi ki:
Isten örömét, amikor viszontlátja elveszett fiait. Képzeljük csak el, milyen
kitörő az öröme Istennek minden vasárnap a szentmisében! De ez azért szép
ünnep, mert közös, egyesít eget és földet, és a boldogság a közösen megtört
kenyér. A példabeszédek szereplői azonban csak saját boldogságukat keresik.
„Apám,
add ki nekem az örökség rám eső részét!” – mondta a fiatalabb fiú. Inkább
szeretne egy részt az egész helyett. Ezt a fiút – mint gyakran minket is –
zavarta, hogy minden közös volt, hogy nem volt egészen a maga ura, nem
rendelkezhetett teljesen önállóan azzal, ami az övé volt. „Add ki nekem, ami
nekem jár!” Szomorú követelés ez, amely mindennapos az emberek között. A fiú
elment a szülői házból, s léha életet élt, elszakadva minden függő viszonytól,
az apjától és otthonától is. Mivel így élt, hamarosan lecsúszott, és
disznópásztor lett belőle. Ugyanilyen önző volt a bátyja is. Amint megtudta a
szolgáktól az ünneplés okát, megharagudott apjára, és nem akart bemenni.
Elutasítja az ünneplést és az irgalmat. Inkább szeretne egy gödölyét, amit a
barátaival elfogyaszt, mint megenni a hizlalt borjút a testvérével és a
többiekkel együtt az ünnepi alkalomból megterített asztalnál. Furcsállhatjuk,
amiért nem hagyja, hogy az ünnep magával ragadja; de ugyanez történik,
valahányszor az ember csak önmagát akarja ünnepelni. Az Atya azt mondja neki:
„Mindenem a tied”. A fiú mégis inkább kint marad, ideges és szomorú; bármily
hihetetlen, azért szomorú, mert az apja nagy ünnepséget rendezett. Nem áll
tőlünk távol ez a két fiú; mindannyiunk szívében ott élnek azzal a közös
vágyukkal, hogy mindent maguknak szerezzenek meg. Ez épp ellenkezője annak,
amit az Atya szeretne.
A
vasárnap az Atya ünnepnapja, a hazatérés áldott napja. A szent liturgia elénk
jön, legyőzi minden szomorúságunkat, minden bűnünket, minden bezártságunkat.
Hagyjuk, hogy magával ragadjon ez az ünnep, és érezzünk rá az ízére! A vasárnap
kitágítja szívünket, ledönti a falakat, megnyitja értelmünk kapuját,
tekintetünket fölemeli, hogy meglássuk a világot, a szegényeket. A vasárnap
tágas, ahogy tágas Isten irgalma is. A vasárnap gazdag, nem kicsinyes; telve
van érzésekkel, szebb a mi banális, megszokott, ösztönös érzéseinknél. A
vasárnap szent nap, amelyen Isten boldogabbá teszi az embereket. Így szól az
ősi himnusz, amelyet a szent püspök, Aranyszájú Szent János írt: „Aki istenfélő
és istenszerető, örüljön ennek a szép és derűs ünnepségnek!” Aki dolgozott, és
aki nem, aki békében él, és aki szenvedésben, aki eltévelyedett, és aki otthon
maradt, aki terheket hordoz, és aki terheitől megszabadult: jöjjenek
mindnyájan, és befogadásra találnak. A szent liturgia ünnep, megbocsátás, Isten
ölelése mindannyiunk felé. Így legyen ez ma velünk is.
Imádság az Úr
napján
