Ezdr 6,7–8.12b–20
– A királyok válasza és a munkálatok befejezése
7Hagyjátok, hogy a zsidók helytartója és véneik Istennek azt a templomát elkészítsék és Istennek azt a házát a maga helyén felépítsék. 8Elrendelem azt is, mit kell tenni a zsidóknak azon véneivel, hogy felépüljön Isten háza: a királyi pénztárból, vagyis az adóból, amely a folyamon túl levő területről befolyik, pontosan ki kell utalni a költségeket azoknak a férfiaknak, hogy fennakadást ne szenvedjen a munka.
Én, Dáriusz, hoztam ezt a rendeletet, és megkövetelem, hogy pontosan betartsák.«
Az építés befejezése; a templomszentelés
13Erre Tatanáj, a folyamon túli terület helytartója, meg Setarbuznáj és tanácsosai pontosan úgy cselekedtek, ahogyan azt Dáriusz király megparancsolta. 14Tovább építettek tehát a zsidók vénei éspedig eredményesen, Aggeus prófétának és Zakariásnak, Addó fiának prófétai szózata értelmében. Folytatták és be is fejezték az építkezést Izrael Istenének parancsából és Círusznak, Dáriusznak meg Artaxerxésznek, a perzsák királyainak rendelete alapján. 15Istennek ezzel a házával Dáriusz király uralkodásának hatodik esztendejében készültek el, ádár hónap harmadik napján. 16Majd vígan megülték Izrael fiai: a papok, a leviták és a többiek, akik a száműzetésből visszatértek, Isten házának felszentelési ünnepét. 17Isten házának ezen a felszentelési ünnepén száz bikaborjút, kétszáz kost, négyszáz bárányt, egész Izrael bűnéért pedig Izrael törzseinek száma szerint tizenkét kecskebakot hoztak áldozatul. 18Ugyanakkor tisztükbe állították a papokat, osztályaik szerint és a levitákat, csoportjaik szerint, hogy megkezdjék Isten szolgálatát Jeruzsálemben, amint azt megírták Mózes könyvében. 19Az első hónap tizennegyedik napján pászkát is ültek a száműzetésből visszatért izraeliták.20Miután a papok meg a leviták mind egy szálig megtisztultak és mindnyájan tiszták voltak, leölték a pászkát mindazok számára, akik a száműzetésből visszatértek, úgyszintén paptestvéreik és a maguk számára is.
Végre
elérkeztünk a templom felépítésének idejéhez. A szerző drámai módon számol be
róla, nem érdekli a történelmi pontosság, a részletek ellentmondók,
anakronisztikusak. Az a szándéka, hogy megmutassa, a templom munkálatainak
befejezésével a végéhez érkezik egy hosszú történet, amely az asszír királyok
elnyomásával kezdődött, és a templom lerombolásához vezetett. Most minden véget
ért. Az Úr Dávidnak tett ígérete beteljesedett. Isten nem feledkezik meg
szaváról. Eléri a célját annak ellenére, hogy Izrael népe tagjainak bűnei és a
történelem hányattatásai fékezni látszanak Isten tervét. Így nemcsak a templom
lesz készen, ami az Isten nép közötti jelenlétének legfontosabb jele, hanem
újra megülhetik az ünnepeket is. Az ünnep pillanatait a nép öröme és egysége
jellemzi: „Izrael fiai, a papok, a leviták és a többiek, akik hazatértek a
fogságból, örömmel ünnepelték meg Isten házának fölszentelését”. Olyan öröm ez,
amely hosszan tart. Hét napon át ismétlődik, vagyis örökre: „Örömmel ülték meg
hét napon át a kovásztalan kenyér ünnepét, mert az Úr örömmel töltötte el
őket”. Nem állhatunk az Úr előtt annak az embernek a szomorúságával, aki nem
tudja, hogy a védelme alatt áll. Azon a helyen lakni, ahol megmutatkozik Isten
jelenléte, azt jelenti, szabadnak lenni a szomorúság és a magány – az
önszeretet gyümölcsei – súlyától. Ez az öröm különösen a húsvétban és a
kovásztalan kenyér ünnepében mutatkozik meg, amelyek később a zsidó
hagyományban egy ünneppé váltak. Ezeken az ünnepeken emlékeztek meg Izrael
szabadulásáról az egyiptomi fogságból, és megerősödött a hitük az Úrban, mint
olyan Istenben, aki megszabadít minden szolgaságtól. A szabadulásra való
emlékezés mindig azt jelenti, hogy az ember újra örömmel szolgálja az Urat,
újra engedi, hogy elvezesse magához és törvényéhez. Az újra fölépített templom
ünnepe nem kezdődhetett másképp: az emberek Istent dicsőítették, s miközben
visszaemlékeztek a megszerzett szabadságra, egy népként voltak ott Isten jelenlétében.
Imádság az Úr
anyjával, Máriával
