Ezdr 9,5–9 – Isten
nem hagyja el a népét
5Az esti áldozatkor felkeltem sanyarúságomból, tépett palástban meg köntösben meghajtottam térdemet, kiterjesztettem kezemet az Úrhoz, az én Istenemhez. 6Így szóltam: »Istenem, szégyellem magamat és nem merem felemelni arcomat hozzád, mivel gonoszságaink megsokasodtak fejünk felett és bűneink az égig növekedtek 7atyáink idejétől kezdve. Súlyosan vétkeztünk mind a mai napig, úgyhogy tulajdon gonoszságaink miatt jutottunk mi magunk, királyaink és papjaink idegen országok királyainak kezére, kardélre, fogságba és ki voltunk téve fosztogatásnak és arcpirulásnak, mint ma is. 8Most azonban egy szempillantásra kegyelmet találtunk az Úrnál, a mi Istenünknél. Meghagyott nekünk egy maradékot és leverte nekünk a sátrat az ő szent helyén és felragyogtatta szemünket Istenünk és egy kis menedéket adott nekünk szolgaságunkban. 9Igaz, szolgák vagyunk, de szolgaságunkban sem hagyott el Istenünk. Felénk hajlította a perzsa királyok kegyét, hogy életet adjon belénk, megépítse és feltámassza romjaiból Istenünk templomát, nekünk pedig védőfalat emeljen Júdában és Jeruzsálemben.
Az
ígéret földjére való visszatérés nem biztosítja a feddhetetlenséget és az
üdvösséget. Ahhoz, hogy az atyák földjén lakjanak, hűségesnek kellett lenni
Isten szavához. A szövetség elárulásának következménye volt a száműzetés,
amikor Izraelt megfosztották a földjétől. Ez történt Ezdrás idejében is;
olyannak látjuk őt, aki össze van zavarodva, mert fölfedezi népe hűtlenségét.
Isten embere nemcsak a saját, hanem az egész nép szégyenével szembesül:
„Istenem, a szégyentől és pironkodástól nem merem tekintetemet feléd emelni,
Istenem. Mert vétkeink úgy elszaporodtak, hogy teljesen elborítottak, és
bűneink egészen az égig érnek.” A hit emberének alapvető jellemvonása, hogy
tudatában van a bűnnek. Nincs üdvösség anélkül, hogy az ember nem látná az
elkövetett rosszat, saját bűnét. Az imádság, amely nap mint nap kíséri a hívő
ember életét, éppen ennek tudatából születik meg. Ezdrás figyelmeztet arra,
hogy magunkba kell néznünk, és föl kell ismernünk Isten ingyenes szeretetét,
amely előtt mindannyian olyanok vagyunk, mint akik részesültek a kegyelemben,
megszabadultak a fogságból: „szolgák vagyunk, de nem hagyott el minket Istenünk
szolgaságunkban”. Isten szeretete nagyobb a bűnünknél, de mindenkitől alázatot
kér, hogy felismerjük a bűnt, és elhagyjuk azt a számtalan kifogást, amivel a
hétköznapokban élünk. Ezdrás tudja, hogy Isten meghagyta legalább a nép kis
maradékát, a száműzetés túlélőit, akik „ott vannak előtte a vétkeikkel”. Isten
nem várja el, hogy mindannyian igazak legyünk előtte (ki is lehetne az?), de
azt igen, hogy legalább ismerjük be bűnünket, és kérjük a bocsánatát.
Imádság a
szentekkel
