Szent Egyed (†720
körül), a keletről nyugatra érkezett szerzetes ünnepe – Franciaországban élt,
és számos szerzetes atyja lett, a Sant’Egidio közösség az ő nevét vette fel, a
Rómában neki szentelt templomról; megemlékezünk a II. világháború kezdetéről,
imádkozunk azért, hogy véget érjen minden háború; az Ortodox Egyházban ezen a
napon kezdődik a liturgikus év; ez a teremtett világ megóvásáért végzett
imádság világnapja
Sir
3,17–18.20.28–29; Zsolt 68; Zsid 12,18–19.22–24; Lk 14,1.7–14
Az
evangéliumban Jézus, aki egy vezető farizeus házában ebédel, megfigyeli, hogyan
versengenek a vendégek az első helyekért. Az első helyet keresni azt jelenti,
magunkat állítjuk minden más elé; mindent a saját kényelmünknek akarunk
alárendelni; elvárjuk, hogy szolgáljanak, nem pedig mi szolgálunk másokat;
tiszteletet várunk el, de nem vagyunk készségesek; előbb szeretnek minket,
mintsem mi szeretünk; vagy éppen az utolsó sorba állunk, hogy ne kelljen
szeretni, szolgálni. Amikor az ember kitüntetett helyre törekszik, akkor
önmagát helyezi mindenek fölé. Értjük, hogy itt nem ülőhelyekről van szó, hanem
életstílusról, a szívünk választásairól.
Jézus
elítéli az effajta magatartást, hiszen nem hasznos, hanem éppen ellenkezőleg,
ártalmas, mert az embereket vetélytársakká és ellenfelekké teszi, az életük
pedig tele lesz irigységgel és erőszakkal. Nem arról van szó, hogy úriember
módjára viselkedünk-e, vagy hogy jó-e a modorunk. Jézus sokkal tovább megy; azt
igyekszik megragadni, milyen képet alkotunk saját magunkról. Tanítása
egyértelmű: aki igaznak tartja önmagát, és azt gondolja, hogy emelt fővel
elfoglalhatja a többiek előtt az őt megillető első helyet, ahhoz így szólnak
majd: „Add át a helyedet!”, és szégyenszemre hátrébb kell húzódnia. Ezért
mindannyiunknak szégyenkeznünk kellene a beképzeltségünk és az önmagunkkal
szembeni engedékenységünk miatt, még mielőtt helyet foglalnánk. Isten színe
előtt bizony jó, ha szégyenkezünk bűneink miatt, anélkül hogy depresszióba
esnénk, hiszen „senki sem jó, egyedül Isten”. A szentmise liturgiája erre
biztat minket, amikor az elején háromszor énekelteti velünk: „Uram, irgalmazz!”
Az Úr mindegyikünkhöz odalép, és így szól: „Barátom! Lépj előrébb!” „Barátom,
jöjj, hallgasd meg Igémet, ízleld meg a kenyeret, amelyet adok neked, és igyál
a kelyhemből!” Igen! Aki magát megalázza, és bocsánatot kér, aki meghajtja
fejét az Úr előtt, azt felmagasztalják. Az Úr nem szenvedheti az öntelteket, és
nem tűri el az egoizmust. Ő az „alázatosak Atyja”.
Aki
alázatos, az képes szeretni, képes testvérként élni, imádkozni, emberséges
lenni, még a legnagyobb hegyet is képes megmozgatni, és a legmélyebb szakadékot
is föl tudja tölteni. Szent Egyed emlékezete, akiről a közösség a nevét kapta,
szimbólummá vált: egy kevéssé ismert, „kicsi” szent, akit a szegények és a
gyengék tisztelnek. Felismerjük ma benne keresztény hivatásunk vonásait: egy
szerény, kis nép vagyunk (Szof 3,12). Azok a kicsinyek, szegények, akik egy
másik evangéliumi példabeszéd mai szereplői: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz,
ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú
szomszédaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget
rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel,
mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod
jutalmadat” (Lk 14,12–13).
Imádság az Úr
napján
