A Santa Maria in
Trastevere bazilikában a betegekért imádkoznak
1Tessz 4,13–18 –
A meghalt hívők üdvössége
13Testvérek, nem akarunk titeket, tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. 14Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. 15Az Úr igéje alapján azt mondjuk ugyanis nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elhunytak. 16Mert a parancsszóra, a főangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, 17azután mi, az élők, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk. 18Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.
Miután
Pál arra buzdította a tesszalonikiakat, hogy kapott hivatásukhoz méltó módon
viselkedjenek, a megholtak sorsáról kezd beszélni. Nem jó bizonytalanságban
maradni, mint azok, akik nem hisznek. Bizonyára eluralkodott valamiféle
szomorúság, amely elhomályosította a tesszalonikiak reményét. Pál azt írja
nekik: ahogyan a saját halálunk miatt sem szomorkodunk, mert tudjuk, hogy
feltámadunk, úgy nem szabad szomorkodnunk azok miatt sem, akik már meghaltak.
Ők is feltámadnak. Szeretteink halála miatt nem szabad elkeserednünk. A
keresztény reménység nem elméleti fejtegetéseken, hanem Jézus feltámadásának
bizonyosságán alapul. Ezt adták át nekünk az apostolok az igehirdetésükben,
miután szemtanúi voltak: ő, aki meghalt, valóságosan, hús-vér valójában
közöttük élt, még ha spirituális módon is. Ez azonban nem természetes, csakis a
hit által érthetjük meg. Jézus feltámadásának misztériumától eljutunk a saját
feltámadásunkig, és azokéig, akik előbb haltak meg. Mindannyian – az is, aki
még e földön él, és az is, aki már meghalt – Jézus feltámadásában találjuk meg
reményünket. Talán néhányan a tesszalonikiak közül azt gondolták, ahogy akik
már meghaltak, nem részesülnek majd Krisztus második eljövetelében (a
parúziában), amelyről azt hitték, hamarosan megtörténik. Pál világossá teszi,
hogy a holtak feltámadása minden hívőre vonatkozik. A feltámadt Krisztus
második eljövetele nem lesz más, mint a már végbement húsvét megjelenése a maga
teljességében. Az örök élet rendje, ami maga Krisztus, elsőként azokra
vonatkozik, akik már meghaltak, és azután jövünk „mi, akik életben maradtunk. A
felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba” – vagyis maga Isten visz minket
a mennybe – „és így örökké az Úrral leszünk”. Pál nem mond semmit a világ és a
bűn tragikus végéről, de az új világról és az új létezésről sem. Mert a vég és
a történelem vége akkor történik meg, amikor már mind Krisztussal leszünk. Pál
arra buzdít, hogy vigasztalódjunk ezekkel a szavakkal. A jövő Krisztus
feltámadásával már elkezdődött.
Imádság a
betegekért
