Január 9., csütörtök



1Jn 4,11–18 – Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten


  11Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! 12Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes bennünk. 13Abból ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. 14Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. 15Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben. 16Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.
Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. 17Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz bizalmunk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. 18A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben.
 
„Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást.” A keresztények közötti szeretet nem akármilyen szeretet; ugyanolyan minőségűnek, olyan természetűnek, olyan szenvedélyesnek kell lennie, amilyen Isten irántunk való szeretete. De hogyan lehetséges, hogy ilyen szeretetben éljünk, kérdezhetnénk, hiszen „Istent soha senki nem látta”? János, levelét folytatva, hozzáteszi: „Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk.” Evangéliuma Előszavában János így ír: „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (1,18). Jézus az, aki fölfedte előttünk az Atya arcát. És valóban, Jézust szemlélve, teljes meggyőződéssel mondhatjuk: az Isten szeretet. Benne minden arról a szeretetről tanúskodik, ami nem ismer semmiféle határt. Ebben a levelében az apostol nyomatékkal ismétli: ha szeretjük egymást, akkor Istenben lakozunk. Jól figyeljünk szavaira: nem azt mondja, hogy látjuk Istent, hanem hogy benne lakozunk, mint egy hajlékban, az ő otthonában. Ebben a hajlékban, ahová meghívást kaptunk, hogy itt lakozzunk, Lelke tesz eggyé minket, akit az Atya kiárasztott a szívünkbe. Ha ebben a nekünk adományozott szeretetben élünk, meg tudjuk tartani szavait, és egymást is szeretni tudjuk. És ez a tökéletesség. Nem azért vagyunk tökéletesek, mert nincs hibánk, hanem mert engedjük, hogy Isten és szeretete átöleljen minket. János azzal zárja gondolatmenetét, hogy ez a szeretet megszabadít minden félelemtől, minden aggodalomtól. Ebben az oly sok félelemtől áztatott világban a keresztények annak az Istennek a tanúi, aki Atya, aki annyira szereti minden gyermekét, hogy tulajdon elsőszülött Fiát adja minden ember üdvösségéért.

Imádság az Egyházért