Január 29., szerda

2Sám 7,4–17 – Isten utódokat ígér Dávidnak

Imádság a szentekkel  

⁴Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz, ezekkel a szavakkal: ⁵»Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az Úr: Hát te házat akarsz építeni nekem lakásul? ⁶Hiszen nem laktam én házban attól a naptól kezdve, hogy kihoztam Izrael fiait Egyiptom földjéről mind a mai napig, hanem sátorhajlékban jártam. ⁷Szóltam-e valahol, ahol Izrael fiaival jártam, Izrael valamelyik törzsének, amelyet népemnek, Izraelnek legeltetésével megbíztam, s mondtam-e nekik: Miért nem építettetek nekem cédrusházat? ⁸Most azonban ezt mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni a seregek Ura: Én elhoztalak téged a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy, ⁹s veled voltam mindenütt, ahol csak jártál, s kipusztítottam minden ellenségedet színed elől, s olyan nagy nevet szereztem neked, mint a föld nagyjainak neve. ¹⁰Nos, én népemnek, Izraelnek helyet szerzek, s elültetem, hogy ott lakjon, s ne háborgassák többé, s a gonoszság fiai ne nyomorgassák többé, mint azelőtt, ¹¹attól a naptól kezdve, hogy bírákat rendeltem népem, Izrael fölé. Nyugodalmat adok tehát neked minden ellenségedtől, s íme, előre megmondja neked az Úr, hogy házat alkot neked az Úr. ¹²Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. ¹³Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre. ¹⁴Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. ¹⁵De irgalmasságomat meg nem vonom tőle, mint ahogy megvontam Saultól, akit eltávolítottam színem elől, ¹⁶hanem állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.«
¹⁷Így, egészen e szavak szerint, s egészen e látomás szerint mondta el Nátán mindezt Dávidnak.

 

Ez a rész Sámuel második könyvének teológiai csúcsa: Isten utódokat és birodalmat ígér Dávidnak. A zsoltárokban (89.; 132.) és Izrael életének kiemelkedő pillanataiban, valamint a próféták történetében is gyakran idézik föl ezt az ígéretet. Az Újszövetség hajnalán Gábriel arkangyal szavai visszhangozzák majd, amikor Jézus születését hirdeti Máriának (Lk 1,30–33). Az első idők Egyháza azt hirdeti, hogy Krisztusban valóra vált a Dávid utódaira vonatkozó ígéret (Zsid 1,5; ApCsel 2,29–30). Az elbeszélés úgy indul, hogy Dávid összehasonlítja saját lakhelyét, a fényűző palotát azzal az egyszerű, puritán hellyel, a sátorral, ahol a szövetség ládája lakik. Elhatározza hát, hogy templomot épít az Úrnak. Isten azonban még aznap éjjel eltántorítja ettől. Nem Istennek, hanem Izrael népének van szüksége otthonra. Kezdetben az Úr kijelölte a szertartások helyét (Ter 12,7–8; 28,20–22; 35,14), a sátortemploméval együtt (Kiv 26; 33,7–11), ezek voltak a nép között való jelenlétének jelei. Isten azt választotta, hogy együtt vándorol népével, osztozik sorsa nehézségeiben. Ezért elmondja Dávidnak, hogy amint a múltban sem kérte soha, hogy templomot építsenek neki, úgy most tőle sem kéri (7,6–7). Az Úr vezette a népet és Dávidot minden vállalkozásában, és soha nem lakott házban. Jahvénak nincs szüksége falakra, jobban szereti azok bizonytalanságát, akik az utcán élnek, és hosszú utakra indulnak, hogy jövőt keressenek. Nem az Úrnak van tehát szüksége biztos lakhelyre, hanem Izraelnek van szüksége rá, hogy ne feledkezzen meg az Úrról és az ő hűségének történetéről. Isten maga épít majd lakhelyet népének. És az a lakhely nem emberkéz által épített templom lesz, hanem olyan templom, amelyről Jézus azt mondja: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem” (Jn 2,19).

Imádság a szentekkel