Szűz Mária istenanyaságának főünnepe; imádkozzunk, hogy béke legyen
a világban, és véget érjen minden háború
Szám 6,22–27; Zsolt 67 (66); Gal 4,4–7; Lk 2,16–21
„Tekintetem
azokon pihen, akik alázatosak és megtört szívűek, és akik remegve félik a
szavam” – olvassuk Izajás könyvében (Iz 66,2). Igen, ennek az új évnek a
kezdetén az Úr tekintete az alázatosakon és gyöngéken pihen, azokon, akik
készséges szívvel hallgatják az evangélium tanítását, és nap mint nap
törekszenek rá, hogy tettekre váltsák.
Az
evangélium újra a betlehemi pásztorokat állítja lelki szemeink, szívünk
tekintete elé. Ők voltak az „első keresztények”, és példaként állnak előttünk
továbbra is: meghallgatták az angyal szavát, otthagyták nyájaikat, és
elindultak Betlehembe. A keresztény mindig kilép önmagából és megszokott
keretei közül, hogy elinduljon az Úr és a többi ember felé. Milyen szép Ferenc
pápa felszólítása: ne abban a félelemben éljünk, hogy elveszítjük az
üdvözülteket, hanem hagyjuk magunkat attól a vágytól vezérelni, hogy
megmentsük, aki elveszett.
A
pásztorok a barlanghoz érve egy gyermeket pillantanak meg. Miután látták,
elbeszélték, amit a Gyermekről hallottak. Ez a kicsi jelenet magában foglalja a
keresztény közösségek egész életét. Míg az előző éjszakán az angyalok beszéltek
nekik a Gyermekről, nem nehéz elképzelni, hogy a barlangban Mária volt az, aki
a Fiúról beszélt. Minden bizonnyal bemutatta őt nekik. Nélküle nehezen
érthették volna meg ezt a misztériumot. Mária, aki „emlékezetébe véste
mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében”, jól tudta, milyen
titok lakozik abban a Gyermekben.
A mai
nap liturgiája Máriára irányítja figyelmünket, hogy Isten Anyjaként ünnepeljük
és tiszteljük. Hét nap telt el karácsony óta, amikor tekintetünk megpihent az
újszülött Gyermeken, és vele együtt mindenkin, aki kicsiny és szegény ezen a
világon. Az Egyház ma annak érzi szükségét, hogy a Gyermek anyjára, Isten anyjára
figyeljen. Ahogy a pásztorok, akik a barlangból kilépve, Jézus látványával a
szemük előtt és a szívükben hazafelé menet Istent dicsőítették, nekünk is
ugyanazzal a lendülettel és energiával kell megmutatnunk Jézust városainknak.
Ma is valóra kell válnia annak, amit Lukács ír evangéliumában: „Aki csak
hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén.” De vajon nem kellene föltennünk
magunknak azt a kérdést is, hogy vannak-e ma pásztorok (és ne felejtsük: minden
hívő pásztora testvéreinek!), akik át tudják adni a többi embernek a Gyermekkel
való találkozás örömét?
Bevett
hagyomány: az év első napján az Egyház imádságban egyesül, hogy kiesdje a
békét. Olyan ez, mintha kiterjesztenénk az egész világra, a népek családjára
azt az áldást, amelyet a Számok könyvéből meghallgattunk: „Fordítsa feléd arcát
az Úr, s adjon békét tenéked!” Oly nagy szükség van rá, hogy az Úr tekintete
átölelje a népeket! Tudjuk, hogy a béke kitartó erőfeszítést kér az emberektől,
mégis elsősorban odafentről kapott ajándék, a szeretet Lelkének gyümölcse, aki
az emberek szívében munkálkodik. Ennek az évnek a kezdetén csatlakozzunk mi is
az angyalok karácsonyi énekéhez: „Békesség a földön a jóakarat embereinek.”
Legyen ez a mi imádságunk az új esztendő hajnalán.
Karácsonyi imádság
