Szent Romuald (950–1027) remetének, a kamalduli rend alapítójának
emlékezete
Ter 14,18–20; Zsolt 110 (109); 1Kor 11,23–26; Lk 9,11–17
A mai szentmise Pál korintusiaknak írt elbeszélése
szerint tárja elénk az utolsó vacsorát újra, lényegre törő és határozott
szavakkal: „ez az én testem”, „ez az én vérem”. Ez valóban hitünk szent titka,
ahogyan az átváltoztatáskor mondjuk, egy folyamatos és rendkívüli jelenlét
titka. Jézus ugyanis az Eucharisztiában valóságosan jelen van, ami már
önmagában rendkívüli, de ráadásul megtört testként és kiontott vérként van
jelen. Ebben az értelemben úrnapja annak a testnek az ünnepe, amely sebeket
hordoz; annak a testnek az ünnepe, amelynek oldalából vér és víz ömlött, ahogy
János apostol megjegyzi.
Teste más módon van jelen közöttünk,
mint a saját testünk: mi a testünket óvjuk, vigyázunk rá, ő viszont megtört
testben van jelen. Míg mi féltő gonddal és mindenféle módon védelmezzük
egészségünket, ő minden csepp vérét kiontva halad át közöttünk. Az az ostya
(ami ebben az értelemben tőlünk „idegen”) folyamatosan a mi életmódunk
ellenkezőjét hirdeti. Idegen attól az aprólékos gondoskodástól, amellyel saját
jólétünket biztosítjuk. Idegen attól, hogy állandóan meg akarjuk spórolni a
fáradságot, el akarunk menekülni a mások iránti felelősség ránk nehezedő terhe
alól. Ahogyan Pál mondja: az Úr az emberekért lett táplálékká, hogy mindannyian
egy testté alakuljunk, Krisztus testévé, és hogy ugyanazt a lelkületet
ápolhassuk magunkban, mint Krisztus (vö. Fil 2,5).
Még egy utolsó gondolat, amely az
evangéliumban megörökített kenyérszaporításhoz kötődik. Útjainkon nap nap után átmennek
az úrnapi körmenetek, a szegények körmenetei, akik a környezetünkben élnek,
vagy máshonnan jönnek, és azoké a tömegeké, akik távol vannak tőlünk. Ők
mindannyian „Krisztus teste”: városaink és a világ útjait járják egyre anélkül,
hogy bárki is gondot viselne rájuk. Sőt, gyakran, túlságosan gyakran falak és
szögesdrót állítja meg őket: nem léphetnek be, hogy leülhessenek a közös asztalnál.
Pedig joguk van hozzá. Aranyszájú Szent János világosan figyelmeztet: „Ha
Krisztus testét tisztelni akarjátok, ne vessétek meg, amikor mezítelen. Ne
tiszteljétek az eucharisztikus Krisztust selyemruhákban, ha közben a templom
falain kívül elhanyagoljátok ezt a másik Krisztust, aki szenved a hidegtől és a
mezítelenségtől.” Ne válasszuk külön a szolgálatot az Eucharisztia oltárától.
Ez az értelme annak, hogy az Egyház a szegényekben szolgálja Krisztust.
Imádság az Úr napján