Június 19., vasárnap, úrnapja, Krisztus testének és vérének főünnepe

 


Szent Romuald (950–1027) remetének, a kamalduli rend alapítójának emlékezete

 

Ter 14,18–20; Zsolt 110 (109); 1Kor 11,23–26; Lk 9,11–17

 

A mai szentmise Pál korintusiaknak írt elbeszélése szerint tárja elénk az utolsó vacsorát újra, lényegre törő és határozott szavakkal: „ez az én testem”, „ez az én vérem”. Ez valóban hitünk szent titka, ahogyan az átváltoztatáskor mondjuk, egy folyamatos és rendkívüli jelenlét titka. Jézus ugyanis az Eucharisztiában valóságosan jelen van, ami már önmagában rendkívüli, de ráadásul megtört testként és kiontott vérként van jelen. Ebben az értelemben úrnapja annak a testnek az ünnepe, amely sebeket hordoz; annak a testnek az ünnepe, amelynek oldalából vér és víz ömlött, ahogy János apostol megjegyzi.

            Teste más módon van jelen közöttünk, mint a saját testünk: mi a testünket óvjuk, vigyázunk rá, ő viszont megtört testben van jelen. Míg mi féltő gonddal és mindenféle módon védelmezzük egészségünket, ő minden csepp vérét kiontva halad át közöttünk. Az az ostya (ami ebben az értelemben tőlünk „idegen”) folyamatosan a mi életmódunk ellenkezőjét hirdeti. Idegen attól az aprólékos gondoskodástól, amellyel saját jólétünket biztosítjuk. Idegen attól, hogy állandóan meg akarjuk spórolni a fáradságot, el akarunk menekülni a mások iránti felelősség ránk nehezedő terhe alól. Ahogyan Pál mondja: az Úr az emberekért lett táplálékká, hogy mindannyian egy testté alakuljunk, Krisztus testévé, és hogy ugyanazt a lelkületet ápolhassuk magunkban, mint Krisztus (vö. Fil 2,5).

            Még egy utolsó gondolat, amely az evangéliumban megörökített kenyérszaporításhoz kötődik. Útjainkon nap nap után átmennek az úrnapi körmenetek, a szegények körmenetei, akik a környezetünkben élnek, vagy máshonnan jönnek, és azoké a tömegeké, akik távol vannak tőlünk. Ők mindannyian „Krisztus teste”: városaink és a világ útjait járják egyre anélkül, hogy bárki is gondot viselne rájuk. Sőt, gyakran, túlságosan gyakran falak és szögesdrót állítja meg őket: nem léphetnek be, hogy leülhessenek a közös asztalnál. Pedig joguk van hozzá. Aranyszájú Szent János világosan figyelmeztet: „Ha Krisztus testét tisztelni akarjátok, ne vessétek meg, amikor mezítelen. Ne tiszteljétek az eucharisztikus Krisztust selyemruhákban, ha közben a templom falain kívül elhanyagoljátok ezt a másik Krisztust, aki szenved a hidegtől és a mezítelenségtől.” Ne válasszuk külön a szolgálatot az Eucharisztia oltárától. Ez az értelme annak, hogy az Egyház a szegényekben szolgálja Krisztust.

Imádság az Úr napján