ApCsel 20,28–38. Pál az Isten igéjének ajánlja
az efezusi presbitereket
Pál arra
buzdítja az öregeket, hogy vigyázzanak magukra és a nyájra, és ne kíméljék
magukat, ahogyan ő sem tette. Tudja, hogy a keresztény élet nem csupán az egyes
emberek jóakaratának gyümölcse. Az Úr ad erőt és bölcsességet ahhoz, hogy az
evangélium szerint éljünk. Ezért mondja nekik: „Most pedig az Istennek és
kegyelme szavának ajánllak benneteket.” Különösen fontos, hogy az apostol nem
Isten szavát ajánlja a presbitereknek, hanem a presbitereket az Isten szavának.
Ezt követően Pál emlékeztet a szegényekhez fűződő személyes viszonyára: saját
keze munkájával segítette őket. Nemcsak hogy nem kívánt magának semmilyen gazdagságot,
de saját keze munkájából tartotta fenn magát. Újból fölhívja a figyelmet arra:
a keresztények elsődleges kötelessége, hogy „támaszukra” legyenek a
„gyengéknek”. Ez az első alkalom, hogy az Újszövetség a „gyengék” (aszténész,
vagyis ’erőtlen’) kifejezést használja általánosságban a szegények
megjelölésére. Az Apostolok cselekedeteinek írója itt a keresztény
irgalmasságról szóló tanítás összegzését adja. Mindenekelőtt azzal, hogy
megtanítja: „támaszt nyújtani” annyit jelent, mint gondoskodni, személyes
felelősséget vállalni a leggyengébbekért; majd azzal, hogy idézi Jézus egy
ragyogó mondását, amellyel Pál a hívő ember életét összegzi: „Nagyobb boldogság
adni, mint kapni.” Jézus
azt mondta: „Adjatok, és akkor ti is kaptok.” (Lk 6,38) A Didakhé (a legrégibb
ránk maradt egyházi rendtartás) valójában ezt a tanítást foglalja össze, amikor
így ír: „Mindenkinek adj, aki kér tőled, és ne kérd vissza! Az Atya ugyanis
mindenkinek adni kíván ajándékaiból. Boldog az, aki a parancs szerint ad, mert
ártatlan.” (Didakhé, azaz A tizenkét
apostol tanítása, I. 5. Vanyó László fordítása) Ez a konkrét értelme annak
az ingyenességnek, amely Jézus szeretetét jellemzi, aki azért jött, hogy
szolgáljon, nem pedig azért, hogy őt szolgálják, és hogy ingyenesen
ajándékozzon, anélkül, hogy viszonzást várna érte.
Imádság a szentekkel
