1Kir 17,7–16. Illés által a careftai özvegy és
fia megmenekülnek az éhhaláltól
A
szárazság miatt az Úr rábízta Illést egy szegény özvegyasszonyra a Szidónhoz
tartozó Careftában. Nem volt könnyű engedelmeskedni, Illésnek ott kellett
hagynia hazáját, ami a legértékesebb kincs egy izraelita számára. Ábrahám is ugyanezt
tette. Elmondhatjuk, hogy ez az utazás is a prófétává válás része. Amikor elért
a város kapujához, találkozott az özvegyasszonnyal, akiről az Úr beszélt neki,
és segítséget kért tőle. Illés talán kételkedett abban, hogy egy szegény özvegy
segíteni tud neki; így előbb csak inni kért, és amikor az asszony vízért
indult, kért tőle egy falat kenyeret is. Az özvegy válaszából fény derült szegénységükre: „Épp azon vagyok,
hogy rőzsét szedjek, aztán megyek, és elkészítem magamnak és fiamnak.
Megesszük, aztán meghalunk.” Ám Illés hitt Isten szavának, tudta, hogy Isten
nem hagyja magára, ezért így vigasztalta az asszonyt: „Ne félj! Menj, s tedd,
amit mondtál.” Két hit találkozik a jelenetben, Illésé és a szegény
özvegyasszonyé. S a hitből mindig megszületik a csoda. Mindketten bíznak: Illés
az Úr, az özvegy pedig a próféta szavában. Ez az a csoda, ami mindig végbemegy,
valahányszor Isten szavát hirdetik, és az meghallgatásra talál. Ebben a
történetben akár a keresztény prédikáció előképét is láthatnánk: így jöttek
létre és születnek ma is a szeretet és a
testvériség megszaporításának csodái. Ha a beletörődés ínséget von maga után, a
hit csodát tesz. Ez a szegény özvegy és Illés megmutatja nekünk, hogy Isten
szavának meghallgatása olyan szeretet forrásává teszi a szívünket, amely nem
ismeri sem a tér, sem az idő korlátait. A történet így fejeződik be: „A
szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet
Illés által hallatott.”
Imádság az Úr anyjával, Máriával
