2Kir 24,8–17. Nebukadnezár beveszi Jeruzsálemet, és fogságba hurcolja a királyt
Mindig
kapcsolat van Isten törvényének elhagyása és a város életében egyre mélyebben
gyökerező romlottság között. Ez a tapasztalat rányomja a bélyegét Izrael
történetére, és a Királyok két könyve különösen nyilvánvalóvá teszi. Ez azonban
korunk tapasztalata is: ha az ember elhagyja Istent, az oda vezet, hogy magát,
a csoportját állítja előtérbe, egészen addig, hogy zsarnokoskodik másokon,
erőszakosan bánik velük, különösen a leggyengébbekkel és a legszegényebbekkel.
És akkor kialakul egyfajta korrupciós hálózat, melyben az egyéni érdekek a
közösségi érdekek elé helyeződnek, ez pedig megfojtja a társadalom életét. Az
olvasott bibliai történet azt mutatja be, hogy a király és egész Jeruzsálem
megadja magát; a várost kifosztja és igájába hajtja a hatalmas babiloni
királyság. Nebukadnezár – Kr. e. 597-ben járunk – támadást indít Jeruzsálem
ellen, és nem kell soká várnia, hogy meglássa Jojachin királyt, amint előlép,
és megadja magát. Fogolyként hurcolják el az uralkodót, anyját, asszonyait,
tisztségviselőit, minden jómódú embert, és kifosztják a templomot.
Jeruzsálemben – jegyzi meg szomorúan a szerző – „nem maradt senki, csak a föld
egyszerű népe”. Szomorú történet ez a szegények hátrahagyásáról, ők öröktől
fogva magukra vannak hagyatva. Az Úr ezért mindig úgy mutatja meg magát, mint
az özvegyek, az árvák és az idegenek védelmezője. A babiloni király új vezetőt
állít Júda királyságának élére Jojachin nagybátyja, Mattanja személyében,
akinek nevét Cidkijára változtatja. Ez a szomorú vég jutott Jojachin királynak,
aki – miután az Urat elhagyta – most kénytelen elhagyni városát is, hogy
elhurcolják és ellenségének foglya legyen. Tudjuk azonban, hogy az Úr nem
hagyja el a népét annak hűtlensége ellenére sem: hűséges marad a
szeretetszövetséghez.
Imádság az Egyházért
