Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe: Rómában haltak mártírhalált 60–70 körül.
A katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk: Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muszlimokat, előmozdította a hívők közötti párbeszédet.
Mt 16,13–20. Péter elsősége
Ezen a napon ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház, különösen a római keresztény közösség történetét, ahol mindketten tanúskodtak hitükről, egészen a mártírhalálig, amely a hagyomány szerint 67. június 29-én történt. Péter apostolt a vatikáni dombon feszítették keresztre, Pált pedig az Ostia felé vezető úton fejezték le. Különbözőképpen jutottak hitre, de mindkettőjük esetében a Jézussal való találkozás jelentette azt, hogy nevük és élettörténetük megváltozott. Pétert akkor hívta el Jézus, amikor épp hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Egyszerű halász volt, de érezte a vágyat, hogy megújuljon a világ, és amint egy tágasabb életre hívta Jézus, azonnal „otthagyta a hálóját és követte”. És ott volt a tizenkét tanítvány között. Péter szilárdnak és magabiztosnak érezte magát attól, hogy Jézushoz tartozott. De az igazi Péter – a tanítvány, akire Jézus rábízza a nyáját – az a gyenge ember, aki engedi, hogy megérintse a Szentlélek, és minden ember közül elsőként jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia” – amint az evangéliumban olvastuk. Az Úr sziklává alakította ezt a gyengeséget, annak a lelki épületnek a sziklájává, melynek mi is részei vagyunk.
Az ifjú Pállal azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik: ő vigyázott azoknak a köntöseire, akik a köveket dobták rá. Buzgón küzdött a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Amikor a porba hullott, az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat, aki ezt kérdezte tőle: „Miért üldözöl engem?” Saul akkor érezte, hogy megérinti a szívét: az ő szeméből nem könnyek fakadtak, hanem elvesztette a látását. És engedte, hogy kézen fogva vezessék Damaszkuszig, ahol meghallgatta az örömhírt, kinyílt a szeme, és Isten szeretetének hirdetőjévé vált minden ember számára, legyőzve a megosztottság falait: nem számított már, hogy valaki zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad ember.
Az Egyház együtt emlékezik rájuk, hogy újra egységbe illessze értékes tanúságtételüket. Mindketten, a maguk különböző gazdagságával, karizmájával Krisztus egyetlen Egyházát építették. Jellemvonásaik nem csupán a római keresztény közösség hitének és életének részét képezik, hanem az egész Egyházét, abban az értelemben, hogy a katolikus hagyomány e két tanúságtevő lelkével él: Péter alázatos, szilárd hitével és Pál tágas, misszionárius szívével. Tanúságtételük ma is – amikor sokak szívében újra határok épülnek, amelyek elválasztják egymástól az embereket – szüntelenül hirdeti azt a határok nélküli szeretetet, amely képes megmenteni a világot attól a szomorú, konfliktusokkal teli sorstól, amely felé halad, és amelytől elsőként a szegények szenvednek. Szükség van Péter hitének erejére és Pál hitének egyetemességére, hogy mindenkinek meg tudjuk mutatni az üdvösség útját.
Imádság az apostolokkal
