2Krón 24,17–25. Zecharja megölése
A hosszú
24. fejezet azzal kezdődik, hogy dicséri Joás király uralkodását. Hétéves volt
még csak, amikor trónra került, és negyven éven át uralkodott, bölcsen Jehojada
főpap jótanácsait követve. Meghívás ez arra, hogy mindig legyen mellettünk
valaki, aki segít megérteni Isten akaratát. Soha ne csak saját magunkban
bízzunk! Nagy lelki bölcsességből fakad ez a régi hagyomány, hogy az embernek
van egy „lelki atyja”, aki segít kimenekülni az énközpontúság örvényéből, és arról
szól számunkra, hogy amikor kisebb-nagyobb felelősséget kapunk, akkor is mindig
tartsuk magunkat Isten gyermekeinek. Jehojada halála után, az ő segítsége
nélkül mind Joás, mind a nép „elhagyták az Úrnak, atyáik Istenének templomát,
bálványoknak és faragott képeknek szolgáltak”. Az Úr segítette népét az ő útján
járni, prófétákat támasztott, hogy visszatérítse őket magához, „de ők nem
hallgattak rájuk”. Ha az ember mindig egyedül dönt, mindent önmagához mér, az
eltompítja az elmét és vakká teszi a szívet. Gyakran megismétlődik ez a
történet. Amikor az ember nem hallgat már a próféták szavára, amikor
elhanyagolja Isten szavának hallgatását, akkor mindig eltávolodik Istentől. Az
Úr azonban nagy szeretettel van népe iránt, és nem adja fel, küld egy másik
prófétát, Zecharját, aki még erőteljesebb hangon figyelmeztet mindenkit, hogy
térjen vissza az Úrhoz. Erre felmérgedtek a szavai miatt, összefogtak ellene, és
a templomban megkövezték. Ez a mártírok sorsa, minden mártíré, aki a vérével
fizet ma is evangéliumi tanúságtételéért. Eszünkbe jut róla a salvadori Romero
érsek, akit az oltárnál gyilkoltak meg, az Eucharisztia bemutatása közben.
Zecharja meggyilkolásának oka az volt, hogy erőszakosan elutasították Isten
szavának meghallgatását, és ez Júda népét az ellenség kezére juttatta. Különösen
keserű megaláztatásban lett részük, mert egy náluk gyengébb seregtől szenvedtek
vereséget. Ismét megerősödött, hogy egyedül az Úr tudja megmenteni népét.
Előesti imádság
