Az ortodox egyházak a pünkösdöt ünneplik.
Péld 8,22–31; Zsolt 8; Róm 5,1–5; Jn 16,12–15
A pünkösd utáni első vasárnapon a szentmisén a Szentháromság vasárnapját ünnepeljük, Isten misztériumát, amely hitünk középpontjában áll. János evangéliuma Jézusnak az utolsó vacsorán a tanítványokhoz intézett néhány szavát tárja elénk, amelyekkel megmutatta az Atyához vezető utat. Ő lesz, aki vezeti majd őket: „…amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.” A Lélek a tanítványokat Isten szíve felé, Isten világa, Isten élete felé viszi, ami az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközössége. Jézus Istene három személyből álló család, amelynek egysége az őket egyesítő szeretetből fakad: annyira szeretik egymást, hogy eggyé válnak. Ez a felfoghatatlan „család” belépett az emberi történelembe, hogy mindenkit elhívjon, hogy a része legyen. Mindannyiunkat hív az Úr, hogy tagjai legyünk ennek a családnak, Isten egészen különleges családjának. A történelem kezdetén és végén az Atya, a Fiú és a Szentlélek communiója, közössége áll. A Szentháromság távlata mindenkit magához von, senki nincs kizárva belőle.
Az Egyház, minden közösség ebből a misztériumból fakad. Nem „alulról” születik meg, nem a nagylelkű emberek odaadó munkájának és lendületének gyümölcse, nem olyan egyének összessége, akik úgy döntöttek, hogy együtt lesznek. A hívők közössége a Magasságból jön, Istentől, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek „közössége”. Az Egyház pedig, ahogyan a II. vatikáni zsinat is tanítja, mindenekelőtt egy misztérium, amelyet szemlélünk, befogadunk, tisztelünk, megóvunk, védelmezünk és szeretünk. És a szeretet misztériuma, amely kiárad, amely segít, hogy kilépjünk önmagunkból. Így tett Isten is: a teremtésben kilépett önmagából, aztán kilépett Noéval, Ábrahámmal, Mózessel, végül pedig a Fiát küldte el, hogy egybegyűjtse az egész emberi családot a testvérek közösségében.
Imádság az Úr napján
