1Kir 18,41–46. Illés lehívja az esőt
Amikor Izrael visszatér Istennel kötött szövetségéhez, az aszály is megszűnik a vidéken. Isten újra védelmébe veszi népét, akár egy jótékony eső. Így ér véget a szomjúság és az éhezés. Achábot, aki korábban hiába kutatott víz után, most magához hívatja Illés. A próféta felszólítja, hogy álljon fel, vagyis hagyjon fel a koplalással, és kezdjen enni újra. Az étkezés nemcsak a megbékélés jele Acháb, Illés és az Úr között, hanem a családias bensőségességé is, amely minden közös étkezés sajátja. A Kármel hegyi étkezést ahhoz hasonlíthatnánk, amikor a Sínai-hegyen Mózes és a nép vénei ettek együtt: „…láthatták az Istent. Ettek és ittak.” (Kiv 24,9–11) Illés étkezés közben szól a királynak, hogy közeledik az eső. Felmegy a legmagasabb csúcsra, és elmélyült imába merül: „leborult a földre, a térde közé rejtette arcát”, mintha el akarna tűnni. Isten az, csakis Isten, aki cselekszik. Egy fiatal szolgát küld, hogy tartsa szemmel a tengert. Hétszer küldi és a szolga mindig hír nélkül tér vissza hozzá. Ám végül azt jelenti: „Nézd, felhő ereszkedik alá nyugaton, akkorácska, mint az ember tenyere.” Innen az evangéliumban említett bölcsesség: „Ha azt látjátok, hogy nyugat felől felhő kerekedik, mindjárt mondjátok, hogy eső lesz, s ez be is válik. S ha azt látjátok, hogy délről fúj a szél, arra következtettek, hogy hőség lesz, és ez be is következik.” (Lk 12,54–55) A jel ott van: egy aprócska felhő. Ebből a kicsiny felhőből fakad eső az egész országra. Az Isten szava arra hívja a tanítványokat, fürkésszék a történelem egét, az „idők jeleit”, hogy rátaláljanak a követendő útra. Illés ekkor elküldi a szolgát, hogy figyelmeztesse a királyt, keressen menedéket. Illés pedig, Isten kezének oltalmában, a király előtt halad, s őt megelőzve jut biztonságba. A nép megértette, hogy nincs semmiféle istenség az égben, csakis az Úr, aki megszabadította Izraelt minden szolgaságtól.
Imádság az Egyházért
