MÁJUS 7., HÚSVÉT 5. VASÁRNAPJA

 

A 20. század mártírjainak emlékére Szent II. János Pál pápa ezen a napon vezetett ökumenikus imádságot a római Colosseumban a 2000-es jubileumi évben a keresztény egyházak vezetőinek részvételével.

 

ApCsel 6,1–7; Zsolt 33 (32); 1Pt 2,4–9; Jn 14,1–12

 

¹Ne nyugtalankodjék szívetek. Hisztek Istenben, és bennem is higgyetek. ²Atyám házában sok hajlék van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? ³És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. ⁴Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek.«
⁵Tamás erre azt mondta neki: »Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?« ⁶Jézus azt felelte neki: »Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam. ⁷Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt.« ⁸Ekkor Fülöp kérte őt: »Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!« ⁹Jézus így válaszolt neki: »Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: ‘Mutasd meg nekünk az Atyát’? ¹⁰Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. ¹¹Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tettekért higgyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. 

 

Az evangélium visszavisz bennünket az utolsó vacsorához, Jézus búcsúbeszédének az elejére. A legnehezebb napok kezdődnek Jézus számára. Már többször, legalább háromszor beszélt nekik erről, de a tanítványok nem értették. Úgy tűnik, azon az estén Jézus ezt nem erőlteti, jobban aggódik a tanítványok, mint maga miatt. Az imént mondta nekik, hogy nemsokára elhagyja őket – úgy beszél a haláláról, hogy kímélje az érzékenységüket –, és a tanítványok elszomorodnak attól, hogy „elmegy”. Biztosítja őket arról, hogy mindig velük akar maradni. És nem akárhol, hanem egy olyan családias helyen, mint az Atya háza – az Atyáé, akiről oly sokszor beszélt nekik. Elveszettségük láttán Jézus elmondja, hogy valójában már ismerik az utat az Atya házához. Tamás ellenkezésére világosan válaszol: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” Fülöp nem érti, tovább kérdez: „Mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.” Majd akkor nem kérdezünk többet. „Aki engem látott, az Atyát is látta” – válaszolja neki. Az evangélium összefoglalása ez: Jézus arcában ott vannak a mennyei Atya vonásai. És most még jobban megértjük, miért jó Jézus szent arcát szemlélni az ikonokban. Olyan, mintha az az arc mindennap megismételné a ma hallott szavakat: „Aki engem látott, az Atyát is látta.” Az az arc ott van velünk az olyan nehéz időben is, mint a mai, felfedi előttünk, mennyire megrendül Isten minden korban a fáradt és kimerült tömegek láttán. Nekünk is újra elmondja, amit a tanítványoknak mondott: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz.” Nem arról van szó, hogy Jézus szokás szerint túloz, amire pedig szívesen hivatkozunk, amikor az evangélium nagy dolgokat kér tőlünk. Arra buzdít, hogy ne csüggedjünk el, ne forduljunk magunkba, hanem fogadjuk be irgalmasságát, és szeressünk mindig úgy, ahogyan ő szeretett, cselekedjünk úgy, ahogyan ő cselekedett. Azt mondja nekünk, hogy még nagyobb tetteket is végbeviszünk. Ezért van velünk. A világunknak, a városainknak szükségük van olyan tanítványokra, akik tudatában vannak annak, hogy Jézus erejével semmi nem lehetetlen, minden megváltozhat. Ez a mai vasárnap tanítása: vigyük végbe, amit Jézus végbevitt, sőt, tegyünk még nagyobb dolgokat. Így legyen!

Imádság az Úr napján