Boldog Apor Vilmos győri
vértanú püspök emléknapja: 1945. április 2-án életét adta a püspöki palotában rejtőző
asszonyok és lányok védelmében.
ApCsel 20,17–27. Búcsú
Efezus véneitől
17Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és
hívatta az egyház presbitereit. 18Amikor azok odaértek és
együtt voltak, így szólt hozzájuk: »Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első
napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. 19Szolgáltam
az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között,
amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. 20Semmi hasznosat el
nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és
házanként. 21Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok
előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett
hitről. 22És most íme, lélekben megkötözve elmegyek
Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. 23Csak azt
tudom, amit a Szentlélek minden városban értésemre ad, hogy bilincsek és
szorongatások várnak rám Jeruzsálemben. 24De nem félek ezektől.
Az életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat, csak elvégezhessem
pályafutásomat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy
tanúságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról.
25Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek
hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. 26Azért
szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. 27Mert
nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.
Milétuszi partraszállása után az apostol magához kéreti az efezusi közösség „véneit”. Az apostol el akar búcsúzni tőlük, „lelkipásztori végrendeletet” akar hagyni, hiszen ők lesznek a közösség vezetői. Azzal kezdi, hogy fölidézi saját tanúságtételét: „Tudjátok, hogy (...) minden időmet köztetek töltöttem.” Az apostol tisztában van azzal, hogy ezeknek az embereknek mindig példaképnek kell lennie az egész nyáj előtt. Úgy mutatkozik meg előttük, mint a pásztor példája, és emlékezteti őket, három éven át hogyan élte meg szolgálatát Efezusban. Úgy magyarázza munkáját, mint „az Úrnak való szolgálatot”. Ezt az utat mutatta nekünk Jézus, az evangélium hirdetésének is ez az útja. A szelídség ugyanis megnyitja az emberek szívét, készségessé teszi őket, hogy meghallgassák az evangéliumot, és találkozzanak Istennel. Pál elmondja az efezusi presbitereknek, hogy nem saját szeszélyétől hajtva megy Jeruzsálembe, hanem a Szentlélek hívására. Nem tudja, mi fog történni, de tudatában van annak, hogy az Úr szolgálata szembenállást vált ki, és próbatételekkel jár. A „megpróbáltatás” szót használja, és utal a halálra is. A vértanúság nagyon fontos az evangéliumban. Albert Schweitzer, a múlt század ismert protestáns bibliakutatója, aki Afrikában élt egy lepratelepen, így írt: „Újra képesnek kell lennünk azt a hősiességet érezni magunkban, ami Jézusban volt (...) Kereszténységünk és a világról alkotott felfogásunk csak így talál rá a hősiességre, amely éltetni fogja.” Vértanúnak lenni annyit jelent – mondta Romero érsek –, hogy az életünket adjuk az Úrért és másokért, nem számít, hogy vérrel vagy más módon. Ami számít, hogy teljesen odaadjuk magunkat az evangélium hirdetéséért.
Imádság az Úr anyjával,
Máriával
