ApCsel 1,1–11;
Zsolt 47 (46); Ef 1,17–23; Mt 28,16–20
16A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába,
arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. 17Amikor meglátták
őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek. 18Jézus odament és
azt mondta nekik: »Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. 19Menjetek
tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és
a Fiú és a Szentlélek nevében, 20és tanítsátok meg őket arra,
hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok
minden nap a világ végéig!«
Ma Jézus mennybemenetelének misztériumát szemléljük. Lukács evangélista úgy beszél a mennybemenetelről, mint Jézus útjának csúcspontjáról. A Jeruzsálembe vezető út elején így ír róla: „Amikor már közeledtek szenvedésének és megdicsőülésének napjai, szilárdan elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy” (Lk 9,51). Az evangéliumi elbeszélést a mennybemenetel zárja le. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mennybemenetellel a húsvét eléri beteljesedését, és kezdetét veszi a tanítványok útja a világ útjain. Jézus Jeruzsálemen kívülre viszi őket. Miközben vele mennek Betánia felé, talán mert tudják, hogy ünnepélyes pillanatot élnek meg, megkérdezik: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” Fontos kérdés volt ez. Mintha azt kérdezték volna: lehetséges, hogy végre nem kell félnünk, nem kell többet várakoznunk? Egyszer és mindenkorra legyőzettek a gonosz erői? Helyreáll végre a Messiás országa? Jézus mégsem válaszol a tanítványoknak erre a kérdésére, hanem tisztázza: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” Az akkori tanítványokhoz hasonlóan sokszor mi is keveset értünk az életből, és könnyen leszűkítjük arra, amit mi személyesen megértünk, megélünk belőle. Jézus azonban mintha azt sugallná, hogy az élet sokkal nagyobb és összetettebb ennél, és nem a mi dolgunk tudni a napot és az órát. Az Úr azonban nem hagyja a tanítványokat bizonytalanságban ebben az összetett, olykor ellenséges világban. Megígéri nekik az igazi erőt, a Szentlélek erejét: „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét.”
Jézus mennybemenetele nem jelenti ezért azt, hogy ő egyszerűen
eltávolodott a tanítványoktól, hanem inkább azt, hogy elért az Atyához, és vele
van a dicsőségben. Fölmenni a mennybe azt jelenti, végérvényesen kapcsolatba lépni
Istennel. A „menny”, amiről az írás beszél, azt jelképezi: ahogyan az ég betakar
és körülölel, úgy az Úr, amikor fölmegy a mennybe, betakar és körülölel mindannyiunkat.
A tanítványok megsejtik ezt, és eltelnek örömmel. Az apostolok megértették, hogy
Jézus örökre velük marad, bárhová is mennek, ahogyan egyébként el is mondta nekik:
„Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (28,20) – ahogyan Máté leírta Jézus
utolsó szavait. A tanítványok öröme most a mi örömünk is.
A menny nem a saját énünk, a saját meggyőződéseink dimenziója, hanem maga Jézus. „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment” – figyelmeztet a két fehér ruhába öltözött férfi. Arra hívnak, hogy szívünk tekintetét mindig Jézusra irányítsuk, az ő sebzett és egyben dicsőséges testére. Ő nem egy kísértet, és nem is egy új és tökéletes testben jelenik meg, hanem saját testében, amelyre rányomta bélyegét a történelem, az erőszak, a kapott sebek. A feltámadt és még sebeket viselő Jézus konkrét valósága szoros kapcsolatot teremt a földi élet és a menny között, ahogyan Pál apostol sugallja a Kolosszeieknek írt levélben: „Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett” (Kol 1,19–20). A mennybemenetel a jövő, amelyet Isten elkezd egyszülött Fiával. Jézussal lenni már most azt jelenti, felmenni vele oda, ahol helyet készített számunkra is.
Imádság az Úr napján
