Szent Addai és Mari emlékezete, akik a káld egyház
alapítói. Imádkozzunk az iraki keresztényekért!
ApCsel 2,1–11; Zsolt 103 (102); 1Kor 12,3–7.12–13; Jn
20,19–23
Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus
a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben
bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség
nektek!” 20E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm
töltötte el a tanítványokat. 21Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint
engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” 22Ezekkel a szavakkal rájuk
lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! 23Akinek megbocsátjátok
bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.”
„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen
mindnyájan együtt voltak” (ApCsel 2,1). Ötven nap telt el húsvét óta, s Jézus
százhúsz tanítványa (a tizenkettő a tanítványok csoportjával, Máriával és más
asszonyokkal) egybegyűlt az utolsó vacsora termében. A keresztények nemcsak
Jeruzsálemben, hanem a világ sok más városában továbbra is összegyűlnek „ugyanazon
a helyen mindnyájan együtt”, hogy Isten szavát hallgassák, táplálkozzanak az
élet kenyerével, és együtt legyenek az Úrra emlékezve. Az Apostolok
cselekedetei elbeszéli, hogy délután „egyszerre olyan zúgás támadt az égből,
mintha csak heves szélvész közeledett volna”, s betöltötte a házat, ahol a
tanítványok tartózkodtak. Egyfajta földrengés volt, amit még Jeruzsálemben is
hallani lehetett, így sok ember gyűlt össze a kapu előtt, hogy lássa, mi
történik. Mindannyiuk számára – az apostoloktól a tanítványokig és az
asszonyokig – olyan tapasztalat volt ez, ami mélyen megváltoztatta őket.
A belső földrengésnek, mely megváltoztatta a tanítványok
szívét, kívül is voltak látható jelei. A zárt ajtó kitárult, és a tanítványok
elkezdtek beszélni az összesereglett tömeghez. A népek hosszú, részletes
fölsorolása arra utal, hogy az egész világ jelen volt. Miközben Jézus
tanítványai beszélnek, azok mind a saját nyelvükön értik azt: „Halljuk, hogy a
mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit” – mondják döbbenten. Az Úr Lelke
attól a naptól kezdve elkezdte legyűrni az áthághatatlannak tűnő határokat. A
pünkösd véget vetett Bábelnek.
Pál apostol a Galatákhoz
írt levelében arra buzdítja a hívőket, hogy a Lélek szerint járjanak, hogy ne a
test kívánságai irányítsák őket: „A test cselekedetei nyilvánvalók:
kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálvány- imádás, babonaság,
ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás,
pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez
hasonlók” (Gal 5,19–21). Hozzáteszi: „A Lélek gyümölcse viszont: szeretet,
öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”
(Gal 5,22–23). Ezekre a gyümölcsökre az egész világnak szüksége van. A pünkösd
az Egyház születése. A Szentlélek kiáradt ránk is, hogy lépjünk ki
bezártságunkból, tegyünk tanúságot az Úr szeretetéről, és hirdessük
evangéliumát minden teremtménynek a föld végső határáig.
Imádság az Úr napján
