Imádság a keresztények egységéért, különös tekintettel az európai és az amerikai keresztény közösségekre
2Sám 1,1–4.11–12.17.19.23–27. Saul halálának hírüladása
1Saul halála után, az amalekiták elleni csatából hazatérve Dávid két napig Ciklagban maradt. 2A harmadik nap egy ember érkezett Saul táborából. A ruhája meg volt szaggatva, és hamu volt a fején. Amikor Dávid elé ért, a földre vetette magát, és leborult előtte. 3Dávid megkérdezte: „Honnét jössz?” „Izrael táborából menekültem” – felelte. 4„Mi történt? – kérdezte Dávid. – Beszéld el nekem!” „A nép elmenekült a csatából – válaszolta –, s az emberek közül sokan elestek. Saul és fia, Jonatán is halott!”
11Erre Dávid fogta a ruháját, és megszaggatta. Ugyanígy az emberei is, akik vele voltak, mind. 12Jajgattak és sírtak, és egészen estig böjtöltek Saulért és fiáért, Jonatánért, az Úr népéért és Izrael házáért, amiért elhullottak a kard élén.
17Dávid ezt a siratóéneket énekelte Saulra és Jonatánra – 19Izrael, dicsőséged ott hever holtan a dombjaidon. Hogy estek el a hősök?
23Saul és Jonatán – hogy kedvelték és szerették egymást! Elválaszthatatlanok voltak életben s halálban. Gyorsabbak voltak a sasnál, erősebbek az oroszlánnál. 24Izrael lányai, sirassátok hát Sault, aki bíborba és patyolatba öltöztetett benneteket, s arany ékszert tűzött ruhátokra. 25Hogy estek el a hősök az ádáz csatában? Halálod mély gyászba borít, Jonatán, 26szívem bánkódik miattad testvérem, Jonatán. Jobban szerettelek mindenkinél, igen, barátságod több volt nekem az asszonyok szerelménél. 27Hogy estek el a hősök, harci fegyvereik hogy törtek szét?
Sámuel második könyve Saul halálának elbeszélésével veszi kezdetét, ami egy amalekita keze által történt. Úgy tűnik, az amalekita ifjú egy csepp lelkifurdalást sem érez azért, amit tett. Úgy beszél a gyilkosságról, mint egy közönséges, hétköznapi cselekedetről. A történet hallatán Dávid felháborodik, egyrészt Saul és Jonatán halála miatt, másrészt pedig azért, mert az amalekita ifjú nem félt kezet emelni rájuk, és megölni „az Úr felkentjét”. Dávid megparancsolja, hogy öljék meg. Az amalekita ugyanis azzal, hogy eldicsekedett Saul meggyilkolásával, egy szörnyű szentségtöréssel kérkedett, hisz Sault maga Isten választotta ki Izrael felkentjének. Ezzel a gesztussal Dávid megpróbálja elejét venni egy olyan hagyomány kialakulásának, mely meghonosodni látszott a fiatal Izraeli Királyságban: megölik a meggyengült uralkodót azért, hogy az új király kegyeibe férkőzzenek (vö. 4,5–12). Jézussal az emberek közti viszonyok egészen másképpen alakulnak: a szeretetnek, és nem a bosszúállásnak kell uralkodnia közöttük. Csakis ezzel a szemléletmóddal tüntethető el gyökeresen az erőszak, ehhez azonban a szív teljes megtérésére van szükség. A megbocsátásnak kell elfoglalnia a bosszú helyét. Dávid azt akarja, hogy Saul és Jonatán halála miatti kétségbeesett panasza őrződjék meg „Júda fiainak” emlékezetében. Háromszor is megkérdezi: „Hogy estek el a hősök?” Dávid kérdése mindenkit arra hív, gondolkodjék el, mi lehet az igazi oka annak, hogy a baj az egész népet sújtja. A válasz mondhatni benne rejlik a kérdésben: az Úr eltávolodott Izraeltől, és hagyta, hogy ellenségei kezébe kerüljön. Valójában azonban Saul volt az, aki eltávolodott Istentől, és az endori halottidéző szavaira bízta magát. Vétke az egész népre visszaüt. A bűn mindig következményekkel jár a közösségre nézve, hisz jóban-rosszban összetartozunk. Dávid mindenesetre megadja a tiszteletet Saulnak mint Izrael királyának, s elismeri, hogy az Úr kente őt fel. Bűne nem törli el Isten szeretetét. A Jonatánt sirató gyászdal pedig egy egészen különleges barátságról tanúskodik. Dávid magasztalja a barátját, s egyben azt a hűséges embert is, aki a végsőkig osztozott apja szomorú sorsában. Ebben a fájdalomban már ráismerhetünk arra a testvéri kötelékre, mely nem a húsból és a vérből származik, hanem az evangéliumhoz való ragaszkodásból; arra a barátságra, melynek nevében az ember az életét is képes odaadni a másikért.
Előesti imádság
