2Sám 7,4–17. Isten utódokat ígér Dávidnak
4Még akkor éjszaka történt, hogy az Úr szózatot intézett Nátánhoz: 5„Menj, és mondd meg szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Te akarsz nekem házat építeni lakóhelyemül? 6Azóta, hogy kivezettem Izrael fiait Egyiptomból, sose laktam házban mind a mai napig, hanem ide-oda vándoroltam egy sátorban – az volt a hajlékom. 7Amíg Izrael fiaival ide-oda vándoroltam, mondtam-e egyetlen szóval is Izrael bírái közül, akiket pásztornak rendeltem népem, Izrael fölé, egyetlen egynek is: Miért nem építetek nekem cédrusfából házat? 8Ezenkívül mondd még meg szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja a Seregek Ura: Elhoztalak a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy. 9Veled voltam minden vállalkozásodban, és minden ellenségedet megsemmisítettem előtted. Nagy nevet szerzek neked, olyat, mint a föld nagyjaié. 10S meghatározok népemnek, Izraelnek egy helyet, és oda telepítem. Ezen a helyen fog majd lakni, és nem hányódik többé ide-oda. A gonoszok nem szorongatják, mint eddig, 11attól az időtől kezdve, hogy bírákat rendeltem népem, Izrael fölé. Megszabadítom minden ellenségétől. Az Úr naggyá tesz, s házat épít neked az Úr. 12Ha aztán napjaid betelnek és megtérsz atyáidhoz, megtartom utánad magvadból származó utódodat, és megszilárdítom királyságát. 13[Az házat épít nevemnek, én meg minden időkre megszilárdítom királyi trónját.] 14Az atyja leszek, ő meg a fiam lesz. Ha eltévelyedik, az emberek módjára bottal fegyelmezem, s olyan csapásokkal, amelyek az emberek fiait érik. 15De irgalmamat nem vonom meg tőle, amint elődödtől megvontam. 16Nem, házad és királyságod örökre fennmarad színem előtt, trónod örökre szilárd marad.” 17Nátán ezeket a szavakat és ezt az egész kinyilatkoztatást mind elmondta Dávidnak.
Ez a rész Sámuel második könyvének teológiai csúcsa: jövendölés Dávid utódairól és a királyságról. A Dávid utódaira és országára vonatkozó ígéretet gyakran idézik fel a zsoltárok (Zsolt 89 és 132), és megemlítik Izrael életének kiemelkedő pillanataiban, valamint a próféták történetében is. Az Újszövetség hajnalán pedig Gábriel arkangyal szavai visszhangozzák majd, aki Jézus születését hirdeti Máriának (Lk 1,30–33). Az ősegyház azt hirdeti, hogy Krisztusban valóra vált a Dávid utódaira vonatkozó ígéret (vö. Zsid 1,5; ApCsel 2,29–30). Az elbeszélés úgy kezdődik, hogy Dávid összehasonlítja a saját, cédrusfából készült szép palotáját azzal a hellyel, a sátorral, ahol a szövetség ládája lakik. Elhatározza hát, hogy templomot épít az Úrnak. Isten azonban még aznap éjjel rácáfol. Nem Istennek, hanem Izrael népének van szüksége otthonra. Ő már a kezdetekkor kijelölte a szertartások helyét (Ter 12,7–8; 28,20–22; 35,14), és megépíttette a sátortemplomot is (Kiv 26; 33,7–11), ezek voltak a nép között való jelenlétének jelei. Isten maga döntött úgy, népével együtt járja az utat, és osztozik a történelem nehézségeiben, ezért figyelmezteti Dávidot, hogy ahogyan a múltban sem kérte soha templom építését, úgy most sem kéri ezt. Az Úr vezette a népet és magát Dávidot is minden vállalkozásában, és soha nem volt állandó lakhelye, háza. Az Úrnak nincs szüksége falakra – inkább az utcán élők bizonytalan helyzetében osztozik, akik hosszú utakat tesznek meg jobb jövőt keresve. Ezért Isten maga épít házat népének. Ez a ház nem az ember keze által emelt templom lesz, hanem az a templom, amelyről Jézus így fog beszélni: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.” (Jn 2,19)
Imádság a szentekkel
