Január 4., karácsony második vasárnapja

 

Sir 24,1–2.8–12; Zsolt 147; Ef 1,3–6.15–18; Jn 1,1–18

 1Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige,2ő volt kezdetben Istennél.3Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.4Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.5A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.✴6Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve.7Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa.8Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.

9(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít.10A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ.11A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.12Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében,13akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.✴14S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.15János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.”16Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva.17Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.18Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.

A mai szentmise újra a karácsony misztériumában merít meg minket.

Jézus úgy jött a világra, mint minden gyermek, és mégis az ő születésében valósult meg a legmagasabb és leghihetetlenebb valóság: Isten ebben folytatta, sőt még fokozta is a világ iránti szeretetét. Miután a teremtéssel szeretett minket, a megváltással még radikálisabban szeretett minket. Ez Isten totális leereszkedése az emberiséghez, egyfajta utazás önmagán kívülre. Bár különböző szemszögekből és hangsúlyokkal, de a Bölcsesség könyve és János evangéliuma is leírja ezt a titokzatos leereszkedést, amellyel Isten elénk jön. A bölcsesség, amely „a Fölségesnek szájából született” és minden dolog megtartója, előkészíti János előszavát, amely kijelenti: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt (…) Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” Isten örökkévalóságának teljességében visszhangzik az isteni Ige, amely a világ teremtője és az emberek iránti nagy szeretetének kinyilatkoztatója. Ez a teremtés pillanata, amelyet Isten önmagából való kilépésének első állomásaként képzelhetünk el. Az egész teremtés az Úr szeretetét lélegzi: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, az égbolt vallja kezének művét. A nap továbbadja a szót a másik napnak, az éj jelenti a hírt az éjnek” – énekli a 19. zsoltár.

De miért indult el Isten ezen az úton felénk? Nagy ambíciói vannak velünk kapcsolatban: azt akarja, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk! Erre választott ki minket ugyanis még a teremtés előtt. Pál egy új férfit és egy új nőt ír le, akik teljesen különböznek az régi embertől, Ádámtól, aki annyira bízott magában és erejében, hogy azt hitte, Isten nélkül is boldogulhat. „Szentnek és feddhetetlennek” lenni elsősorban azt jelenti, hogy „gyermekek” vagyunk, hogy Istenre, és nem magunkra támaszkodunk, hogy Istenből és az ő akaratából élünk, és nem magunkból és a saját szeszélyeinkből. Vagyis gyermekké válunk, épp mint Jézus tette. A karácsony legvalósabb értelmében újjászületést jelent, vagyis visszatérni ahhoz, hogy Isten gyermekei legyünk, és alapvetően annak is érezzük magunkat. De hogyan lehet újjászületni, ha már öregek vagyunk? – kérdezzük Nikodémussal együtt. A válasz egyszerű: az evangéliumot hallgatva. Karácsony éjjelén és ezen a vasárnapon megnyílt előttünk az evangélium első oldala, amely Jézus születéséről szól. Erről az oldalról indulhatunk el, innen kezdhetjük újrafogalmazni életünket.

Karácsonyi imádság