Február 20., kedd

Mt 6,7-15. Ti így imádkozzatok: „Mi Atyánk...”

Imádság az Úr anyjával, Máriával

⁷Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. ⁸Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk; mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt.⁹Ezért ti így imádkozzatok:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, 
szenteltessék meg a te neved;
¹⁰jöjjön el a te országod; 
legyen meg a te akaratod, 
amint a mennyben, úgy a földön is.
¹¹Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
¹²és bocsásd meg vétkeinket, 
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
¹³és ne vígy minket kísértésbe; 
de szabadíts meg a Gonosztól.

¹⁴Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is megbocsát a ti mennyei Atyátok. ¹⁵De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.

Jézus ma a Miatyánk imádságát ajándékozza nekünk. Mindenekelőtt arra figyelmeztet bennünket, hogy az imádság nem szószaporítás, ne higgyük, hogy a kimondott szavak száma számít, s nem az, milyen szívből jönnek a szavaink. Meg akarja mutatni azt az imádságot, amely közvetlenül Isten szívéhez szól. Senki más nem taníthatta volna meg, csakis ő. Egyedül ő, az Atya tökéletes gyermeke, aki a legjobban ismeri őt, adhatta ezeket a szavakat ajándékul, melyek minden kor és minden földrész keresztényeinek életének jellemző része. Mivel Jézus határtalan szeretettel szereti tanítványait, megtanítja őket a legmagasabb rendű imádságra, amellyel nem fordulhat elő, hogy Isten nem hallgatja meg. Már az első szóból érthetővé válik, hogy így van: „abbà” (apa). Ezzel az egyszerű szóval – amellyel minden kisgyerek megszólítja az apukáját – Jézus valódi vallási forradalmat hajt végre. A zsidó hagyomány még csak kimondani engedte Isten szent nevét, ő pedig az Atyával való bensőséges kapcsolatában részesíti az embereket. Ezzel nem „alacsonyítja le” Istent: sokkal inkább minket emel fel az égig, egészen Istenig, „aki a mennyekben van”, annyira, hogy apának hívhatjuk őt. Az Atya a „mennyekben” marad, mégis ő az, aki öröktől fogva szeret bennünket és a mi és az egész világ üdvösségét akarja. Meghatározó jelentőségű azonban, hogy Jézus arra tanít bennünket, hogy az Atya akaratának teljesülését kérjük. Isten akarata az, hogy senki ne vesszen el. Ez a fohász lényege: „jöjjön el a te országod”. Az az idő ez, amikor végre elismerést nyer Isten szentsége és minden ember igazságosságban és békében él majd mindenütt, az égben és a földön is. Az imádság második részében Jézus arra tanít bennünket, hogy kérjük az Atyát, tekintsen le mindennapi életünkre: kenyeret kérünk tőle testünk és lelkünk számára. Aztán egy igen komoly kéréssel hozakodunk elő: „/ bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Keménynek és irreálisnak tűnhet ez a kérés: hogyan lehetne az emberi megbocsátás (miképpen mi is…”) az isteni megbocsátás mintája? Valójában azonban rendkívül mély bölcsesség szavakba öntésében segít nekünk Jézus ebben a könyörgésben, amit a következő sorokból értünk meg: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket”. Érthetetlen ez a nyelv egy olyan társadalomban, amilyen gyakran a miénk is, s ahol ritka dolog - ha ugyan nem egyenesen tilos - a megbocsátás, és amelyben a harag kiirthatatlanul mélyen gyökerezik. De talán éppen ezért van még inkább szükségünk arra, hogy megtanuljunk a Miatyánk szavaival imádkozni. Ez az imádság azért üdvözítő erejű, mert felfedezteti velünk az egyetemes testvériséget, valahányszor Istenhez fordulunk és mindannyiunk Atyjaként szólítjuk meg őt.

Imádság az Úr anyjával, Máriával