Jób
7,1-4.6-7; Zsolt 146.; 1Kor 9,16-19.22-23; Mk 1,29-39
Jézus első napja
Kafarnaumban olyan, mint egy átlagos nap életében. S persze rögtön
feltűnik, mennyire különbözik a mi napjainktól, amelyeket
gyakran egyhangúság, szomorúság, jelentéktelenség, és néha
értelmetlenség jellemez. Máskor pedig az élet kegyetlensége és
drámája uralkodik. Ilyenkor úgy érezzük, ránk is igazak Jób
könyvének szavai, melyeket az első olvasmányban hallhattunk: „Nem
szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti
el napjait?” Amikor azután tekintetünk eléri azokat, akiket
közvetlenül sújt erőszak, igazságtalanság és háború, akkor
Jób panasza még tragikusabb jelentést nyer, s arra emlékeztet
bennünket, hogy van, akinek tényleg nagyon nehéz az élete.
A „Kafarnaumban
töltött nap”, amelyről a mai evangéliumban hallottunk,
beköltözik a mi napjainkba, hogy erővel és energiával töltse
meg őket. Az evangélista elbeszélése szerint Jézus, miután a
zsinagógában kiűzött egy tisztátalan lelket egy szerencsétlen
emberből, Simon és András házába megy. Alig lép be a házba,
mindjárt azzal fogadják, hogy Simon anyósa lázas beteg. Jézus
habozás nélkül meggyógyítja, egy szót sem szól, még csak egy
imádságot sem mond: kézen fogja és fölsegíti. Egyszerű
elbeszélés, mégis Jézusnak a gonosz fölött győzedelmes
erejéről szól. (Nem véletlen, hogy az eredetiben az evangélista
ugyanazt a szót használja az asszony gyógyulására, mint Jézus
feltámadására).
Az asszony válasza –
„szolgált nekik” – nem egyszerűen a hála udvarias gesztusa,
hanem „diakónia” (e szóval jelöli a vers, amit az asszony
tett), vagyis az Úr és a testvérek szolgálata. Ebben a
gyógyításban valamiképpen jelen van az összes többi, amelyet
Jézus földi élete során véghezvisz majd, és azok a gyógyítások
is, amelyeket akkori és későbbi tanítványai fognak végbevinni.
Az evangélista rögtön ezután tágítja a színt, és egy ember
gyógyulása után sokak gyógyulását beszéli el. Alkonyodott és
a világ nem adott már sem fényt, sem reményt. De az egész város
ott gyülekezett az ajtó előtt, annak a háznak az ajtaja előtt,
amelyben ott volt Jézus, az egyetlen világosság, amely nem ismer
alkonyt. Eszünkbe jutnak a háborúktól és éhezéstől sújtott
emberek milliói, akik bolyonganak, keresik az ajtót, melyen
zörgethetnek. S hogy ne jutnának eszünkbe egyházi közösségeink
ajtajai, amelyeknél gyakran kötnek ki szegény és reményvesztett
emberek. Ki tudnak-e nyílni ezek az ajtók, hogy vigaszt és
gyógyulást nyújtsanak? Az evangélista azt mondja, hogy Jézus
sokakat meggyógyított közülük.
Amikor pedig mindenki
gyógyultan és megerősödött szívvel távozott, Jézus elment egy
félreeső helyre, hogy imádkozzon. Valójában ez a pillanat volt a
csúcspontja és a forrása minden napjának, mindannak, amit tett.
Ez volt legfőbb és legalapvetőbb műve. Igen, Jézus első műve
az imádság. S ennek így kellene lennie minden tanítvány életében
is. Képzeljük csak el, milyen lehetett Jézus éjszakai imádsága,
miután egy egész napon át számos ember szorongását és reményét
érintette kezével. Az Atyával való bensőséges együttlét nem a
világ és az élet előli menekülés volt, hogy végre élvezhesse
a nyugalmat, amit egyébként igazán megérdemelt volna. Sokkal
valószínűbb, hogy ezek a találkozások szenvedélyes (olykor
talán drámai - gondoljunk csak a getszemáni-kerti éjre!)
beszélgetések voltak a Fiú és az Atya között küldetéséről,
a világ állapotáról, mindazok üdvözüléséről, akikkel Jézus
találkozott, s azokéról, akikkel majd később készült
találkozni. Ezzel magyarázható a tanítványainak adott válasz,
amikor azok rátalálnak, és elmondják neki, hogy mindenki őt
keresi: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott
is hirdessem az evangéliumot.” Jézus nem áll meg csupán
egyetlen házban, egyetlen csoportnál, egyetlen népnél, egyetlen
kultúrkörnél, és nem csak egy ajtón lép ki. Minden házat fel
akar keresni, mert mindenhol szükség van az evangéliumra. Kezdve a
legtávolabbi perifériáktól.
Imádság
az Úr napján
