Február 28., szerda

Mt 20,17-28. Jakab és János anyja közbenjár fiaiért

Imádság a szentekkel 

 

¹⁷Jézus ezután fölment Jeruzsálembe. Útközben külön magához hívta a tizenkét tanítványt, és azt mondta nekik: ¹⁸»Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, ¹⁹és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.«

²⁰Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. ²¹Jézus megkérdezte: »Mit kívánsz?« Az így válaszolt: »Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.« ²²Jézus ezt válaszolta: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?« Azt felelték neki: »Tudunk!« ²³Ő erre azt mondta nekik: »A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké lesz, akiknek Atyám készítette.«
²⁴Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. ²⁵Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: »Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. ²⁶Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, ²⁷és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. ²⁸Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«

Jézus közeledik Jeruzsálemhez és harmadszor, immár sokkal részletesebben osztja meg tanítványaival, ami vár majd rá. Megjövendöli halála drámáját, de hozzáteszi, hogy feltámad. A tanítványok - amint velünk is gyakran megesik - nem figyelnek rá, vagy szokásuk szerint azt hiszik, hogy túloz. Az evangélista elbeszéli, hogy amikor Jézus elmondja nekik a drámai eseményeket, a tanítványoknak mintha el se jutna a tudatáig, egészen máshol jár a gondolatuk. Jézus nagy aggodalommal gondol mindarra, ami Jeruzsálemben vár rá, ők azonban az általuk elfoglalandó hely vagy annak kijárása miatt aggódnak csak. Jézus a kereszt felé tart, ők pedig a „dicsőség trónjára” gondolnak. Igaz, a jelenetet Zebedeus fiainak anyja kezdeményezi. Benne azonban mindannyian megláthatjuk önmagunkat: az ember önmagáért, saját jövőjéért, saját berendezkedéséért való aggodalmát. Végső soron pedig mindannyian úgy véljük, hogy nem is rossz helyen kilincsel. A gond azzal van, hogy ha annyira mélyen csak magunkra összpontosítunk, hogy süketek és vakok leszünk annak a tragédiájára, aki valóban szenved. A gyötrődő Jézusban, aki vigaszt kér megláthatjuk mindazokat, akik ma szegénységre és igazságtalanságra vannak kárhoztatva. Fennáll a veszély, hogy mi is, épp úgy, mint a tanítványok édesanyja, csak a magunk sorsáért aggódunk. Jézus ezt mondja nekik: „Nem tudjátok, mit kértek”. Amikor csak a magunk számára kérünk, azt jelenti, vakok vagyunk, vagyis nem tudjuk, mit kellene kérni valójában. Jézus pedig nagy türelemmel tovább oktatja tanítványait, hogy megértsék, melyik az az út, amelyen járniuk kell, s melyek azok a dolgok, amiket kérniük kell. S mint jó mesterük, Jézus elfogadni tűnik ambíciójukat is, de azt ellenkezőjére fordítja, amivel kioltja az eredeti kérést: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek.” Ez a világéval ellentétes út, ellentétes mindazzal, amit ösztönösen igyekszünk elérni. Jézus saját életével mutatja meg nekünk „másságát” a világ életéhez képest, s azokhoz az önző érzésekhez képest, amelyeket mind ismerünk: „Az Emberfia ... nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért." Ezt várja el önmagától és mindenkitől, aki követni akarja őt. Ez a feltámadás húsvétjához vezető út, amely azonban a kereszten át vezet.

Imádság a szentekkel