Február 24.,
szombat
Mt 5,43-48 Szeressétek ellenségeiteket!
43Hallottátok, hogy
azt mondták: ‘Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.’ (Lev 19,18) 44Én viszont azt
mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, 45hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját
a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak. 46Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi
lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? 47És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit
tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? 48Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei
Atyátok tökéletes.
Jézus folytatja
Isten igazságosságáról szóló beszédét. Más ez az igazságosság, mint az
embereké. Jézus felidézi a fogat fogért ősi szabályát, amely a bosszúállást
volt hivatott szabályozni, korlátok közé szorítani és határt szabni neki. Így
megvolt a szerepe ennek a mózesi rendelkezésnek abban a társadalomban, amelyben
bármilyen okból előfordulhattak gyilkosságok. Jézus azonban megfordítja az
egészet: kijelenti, hogy nemcsak hogy bosszút nem szabad állni, de szeretnünk
kell még az ellenségeinket is, és imádkoznunk kell értük. Egy olyan világban,
ahol még a barátainkat is csak nagy nehezen tudjuk szeretni, teljes
lehetetlenségnek tűnik Jézus parancsa. A keresztények viselkedése mégis ez
kellene, hogy legyen. A többi ember ugyanis nem csak arról fog megismerni
minket, hogy hogyan szeretjük egymást - vagyis nem az önző életünkről, amelynek
a célja önmagunk védelme, s amelyből gyakran kizárunk másokat, vagy egyenesen ellenük
fordulunk -, hanem arról is, hogy hogyan szeretjük az ellenségeinket. A
keresztények gyakran épp úgy viselkednek, mint a pogányok, mint akik nem
követik az evangéliumot: azokat szeretik, akik őket szeretik, azoknak
köszönnek, akik nekik köszönnek, azokkal foglalkoznak, akik viszonozzák
figyelmességüket. A keresztény élet ezért elszegényedik és a keresztények már
nem képesek a föld sójaként és a világ világosságaként élni. Jézus parancsa –
nem puszta tanács, hanem bizony parancs, amelyet hozzá kellene tennünk a
tízparancsolathoz – szöges ellentétben áll szokásos gyakorlatunkkal. Így is
vezeti be: „én pedig azt mondom”. Magának az Atyaistennek a szeretetében
gyökerezik, aki „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is,
bűnösöknek is”. Mi viszont ahhoz vagyunk szokva, hogy a világot jókra és
rosszakra, igazakra és bűnösökre osztjuk, és ennek megfelelően viselkedünk:
egyesekkel kedvesek vagyunk, másokat megvetünk. Isten szeretete viszont
egyetemes, ő nem személyválogató. Az Atya, aki a mennyekben van, mindenkinek
lehetőséget ad arra, hogy a gyermeke legyen. Senki nincs kizárva ebből. Mi
pedig akkor leszünk ennek az Atyának a gyermekei, ha engedelmeskedünk Jézus
parancsának, mert csak azáltal leszünk Isten gyermekei, ha szeretetben élünk. Mély
bölcsességet hordoznak ennek az evangéliumi szakasznak a szavai, még ha nehezen
megvalósítható is, amit előírnak. Jézus jól tudja ezt. Mégis egyértelműen azt
kéri tanítványaitól, hogy szeressék az ellenségeiket is. Talán hozzátehetjük:
ha nagyon nehezen megy szeretnünk őket, legalább imádkozzunk értük. Még ha
olykor valóban nehéz is legyőzni a viszálykodást - például amikor már jó ideje
tart - legalább imádkozzunk ellenségeinkért, azokért, akik szemben állnak
velünk és az üldözőinkért is. Az imádság majd véghezviszi a sziv szeretetre
térésének csodáját és ezáltal a kiengesztelődését.
Előesti imádság
