Február 25.,
vasárnap Nagyböjt 2. vasárnapja
Ter 22,1-2.9-13.15-18; Zsolt 115 (116); Róm 8,31-34;Mk
9,2-10
Nagyböjt
második vasárnapja van - s a mai nap liturgiáját két olyan hegy dominálja,
melyek mindennapjaink szemszögéből magasak, csodálatosak és félelmetesek. A
Morija-hegy és a Tábor-hegy: Ábrahám próbatételének hegye és Jézus
színeváltozásáé. A teremtés könyve tehát azt a három napos utat mutatja be nekünk,
amelyet a pátriárka tesz meg saját próbatétele felé haladva - minden hitbéli
utazás mintája ez, s magáé a nagyböjti úté is. Ábrahámnak fel kell adnia saját
apaságát, hogy egyedül Isten Igéjére hagyatkozzon. Az ő továbbélését nem fia,
Izsák fogja biztosítani, hanem csakis az Isten Igéje. Isten pedig úgy teszi őt
próbára, hogy saját utódainak pusztulását lebegteti meg előtte. Próbatétele
után ezért Ábrahám nem úgy kapja vissza Izsákot, mint vér szerinti fiát, hanem
mint az isteni ígéret gyermekét. Ő, aki hajlandó volt lemondani Izsák életéről,
újra megtalálja azt és örvendezhet - éppen úgy, ahogy az evangéliumi
példabeszédben az irgalmas atya, mikor újra látja fiát, aki „halott volt és
életre kelt”. Ábrahám úgy kapja vissza Izsákot, mint akit Isten ajándékozott
újra neki, ezzel olyan példát mutatva számunkra a hitből, melyért a zsidók,
keresztények és muzulmánok jövő generációi is „minden hívő atyjának” nevezik
majd őt. Ábrahám hite kísérjen el bennünket is mindennapi zarándoklatunkon!
A
színeváltozás hegye, amelyet a hagyomány a Tábor-heggyel azonosít, Jézus
tanítványaival közös életének kiemelkedő pontját adja. Az Úr bennünket is visz
magával és felvezet a hegyre, ahogyan a három legkedvesebb barátjával tette:
legyenek vele az Atyával való egységének legbensőségesebb pillanatában, amely
olyan mély, hogy elváltoztatja az arcát, testét, sőt, még a ruháját is. Olyan
mély lelki történésről van szó, amely Jézus szívét fénylővé tette, így történt
a színeváltozás csodája. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy neki is végig
kellett járnia a lelki fejlődés útját. A hegyre Jézusnak is fel kellett mennie,
ahogyan előtte Ábrahámnak, Mózesnek, és Illésnek is, és ahogyan minden hívőnek
meg kell tennie ezt az utat. Jézus szükségét érezte annak, hogy felmenjen a
hegyre; az Atyával való találkozás szükségessége volt ez.
A
tábor-hegyi jelenet e közösségben való együttlétek egyike volt, amelynek
jelentőségét az evangélium Izrael népének egész történetére kiterjeszti Mózes
és Illés jelenléte által, akik „beszélgettek vele”. A színeváltozás hegyét a
vasárnapi liturgiában is megláthatjuk, amelyre valamennyien meghívást kapunk,
hogy részt vegyünk benne és Jézussal egyesülve megéljük az Istennel való
közösség legemelkedettebb pillanatát. A szentmise alatt éppen ezért mi is
ismételhetnénk Péter szavait: „Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide
három sátrat.” Erről a szent hegyről, mely maga a vasárnapi szentmise, s
melyben a pátriárkák és az Ószövetség szentjeinek társaságában lehetünk, mi is
hallhatjuk ugyanazt a hangot, mely egykor megszólalt, mondván: „Ez az én
szeretett Fiam, őt hallgassátok!” A szózatot követően a három tanítvány
körülnézve senkit sem látott már, „csak Jézust”. Ez mintha azt jelezné, hogy
Jézus hangja az Atya teljes szeretetét magában foglalja. S ebből valamennyien
új erőt merítve indulhatunk tovább utunkon. Elég volt az evangélium ahhoz, hogy
a hegyről leereszkedve a tanítványok többé ne régi önmaguk legyenek.
Visszatértek a mindennapi életbe, de már nem önmagukkal, saját
elgondolásaikkal, terveikkel, saját álmaikkal vagy bármi mással eltelve. Szemük
előtt a színeváltozott Jézus alakja lebegett, s ez elég volt nekik. Valóban, a
keresztény közösség és minden hívő számára nem adatott más, mint Jézus: egyedül
ő a kincs, a gazdagság, az értelem a mi életünkben és az egyházéban. A sátrat,
melyet Péter akart felállítani saját kezével, valójában maga Isten már
felállította, mikor „az Ige testté lett, és közöttünk élt” (Jn 1,14). Pál
apostollal együtt örvendve ismételhetjük, hogy senki, még a halál fájdalma és
küzdelme sem képes elválasztani bennünket Krisztus szeretetétől.
Imádság az Úr
napján
