Mt 23,1-12. Bár tanítják, de tetté nem váltják
1Jézus ezután így beszélt a tömeghez és
tanítványaihoz: 2»Az írástudók és
farizeusok Mózes székében ülnek. 3Ezért
mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket
ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. 4Súlyos
és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők
maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat. 5Minden
tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre
szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. 6Szeretik
a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, 7a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az
emberek rabbinak hívják őket. 8Ti ne
hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek
vagytok. 9Atyátoknak se hívjatok
senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. 10Ne
hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. 11Aki közületek a legnagyobb, legyen a
szolgátok. 12Mert aki önmagát
felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.
Jézus utolsó alkalommal beszél a Templomban
és erővel nekitámad az „írástudók és a farizeusok” csoportjának. Ők nem igazi
pásztorai nem Isten népének. Jézus nem az általuk képviselt tanítást támadja -
sőt, azt mondja, hogy az igaz és megtartandó -, sokkal inkább a viselkedésüket.
Magaviseletükkel olyan szertartásos és rideg vallásosságról adnak bizonyságot,
amely főként külsődleges cselekményekből áll és nem hatol az emberek szívéig.
Jézus azt mondja róluk, hogy bővebbre engedik „imaszíjukat” - azokat a bibliai
idézeteket tartalmazó kicsiny pergamentekercseket tartalmazó kis tokokat,
amelyeket a bal karjukhoz és a homlokukhoz kötöznek -, de nem tartják meg
mindazt, ami ezekben írva van. Az imaszíjak eredeti üzenete sokatmondó: Isten
igéjét nem szabad felejteni (homlok) és valóra kell váltani (kar). A farizeusok
számára azonban csupán külsődleges gyakorlat lett ezt hordani, ami odáig
fajult, hogy tényszerűen meg is szegték a kis tokokban hordozott írott
tartalmakat. Jézus ezzel is vádolja őket: „megnagyobbítják köntösükön a
bojtokat”, vagyis a köntösük négy sarkán lógó lila és kék zsinóros kis
textilfonatokat, de nem azok jelentése szerint élnek. A Számok könyvében ez
áll: „A bojtok ezt jelentsék nektek: ha rájuk tekintetek, emlékezzetek az Úr
parancsaira, hogy azok szerint járjatok el” (Szám 15,39). Jézus is úgy hordta
ezeket, mint emlékeztetőket Isten törvényére. A farizeusok azonban megnagyobbították
ezeket anélkül, hogy szívük irgalmasságát és szeretetét is velük növelték
volna. Hasonló gondolatokkal találkozunk egy másik szokásukkal kapcsolatban,
miszerint a lakomákon és a zsinagógákban is az első helyeket foglalják el.
Végül pedig az írástudók és papok által a nép és követőik körében maguknak
megkövetelt tanítói és hivatalos „címek” miatt száll ki ellenük Jézus. Ezek
közül a legismertebbet ki is emeli: rabbi,
vagyis „mester”. Jézus itt sem a tanítás küldetését utasítja el, amelyet nekik
is feladatuk lenne teljesíteni, az előírt módon. Valójában viszont - amolyan
kettős tudat által vezérelve - tűrhetetlen költségeket okoztak a népnek,
miközben ők maguk önzőn pöffeszkedtek. Jézus kiemeli Isten Igéjének abszolút
elsőségét. Ennek minden hívő alárendelődik, és hittel kell elfogadniuk,
nagylelkűen hirdetniük és radikális módon kell megélniük mindig és mindenhol.
Isten atyai mivolta létünk felett az evangélium atyaságából magából fakad. Az
evangélium az, s nem a mi szavaink vagy programjaink, amelynek igazán hatalma
van életünk felett úgy egyénileg, mint a közösség szintjén. Mindenkor fenyegető
a kisértés, hogy az evangéliumot saját hagyományainkhoz és a világéihoz
igazítsuk. Jézus ezt a kísértést ítéli el, tőlünk is ugyanezt kérve. Ha így
teszünk, felismerhetjük, hogy az igazi öröm és az igazi nagyság Isten Igéjének
szolgálatában van: abban, hogy hittel meghallgatjuk és mindenkinek hirdetjük, a
föld végső határáig.
Imádság az Úr
anyjával, Máriával
