Február 10., szombat

Szent Skolasztikának (kb. 480–547), Szent Benedek nővérének emléknapja. Vele együtt emlékezzünk a női remetékre, a szerzetesnőkre, és minden nőre, aki az Urat követi. 

Márk 8,1-10. A második kenyérszaporítás

1Azokban a napokban, amikor ismét nagy tömeg volt együtt és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: 2»Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak, és nincs mit enniük. 3Ha étlen bocsátom haza őket, ellankadnak az úton, mert egyesek messziről jöttek közülük.« 4Tanítványai azt felelték neki: »Hogyan tarthatná jól az ember ezeket kenyérrel itt a pusztában?« 5Ő pedig megkérdezte őket: »Hány kenyeretek van?« Azok azt felelték: »Hét.« 6Erre megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjen le a földre. Fogta a hét kenyeret, hálát adott, megszegte és odaadta tanítványainak, hogy eléjük tegyék; és azok a tömeg elé tették. 7Egy kevés haluk is volt; azokat is megáldotta, és szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. 8Aztán ettek és jóllaktak. Végül a megmaradt darabokból hét kosárral szedtek össze. 9Akik ettek, mintegy négyezren voltak. Majd elbocsátotta őket.


Márk evangélista Mátéhoz hasonlóan még egy kenyérszaporítást elbeszél. Az elsőtől eltérően ez pogány területen történik, az evangélista által használt nyelvezet nyilvánvalóvá teszi ezt. Itt is nagy tömeg gyűlik Jézus köré. Megható, mekkora figyelemmel hallgatják az emberek ennek a fiatal názáreti prófétának a prédikációját, pedig ők nem is a zsidó vallás követői. Maga Jézus is meghatódik azon, mekkora figyelemmel hallgatják, és nem akarja, hogy étlen kelljen hazamenniük, hiszen már valóban későre jár. Az együttérzés arra indítja Jézust, hogy e téren is gondoskodjon az őt hallgató tömegekről. Az együttérzés szót az evangélisták szándékosan használják olyankor, amikor Jézus elhagyatott tömegekkel, gyógyítatlan, betegekkel, kirekesztett szegényekkel szembeni viselkedését, hozzáállását írják le. Ugyanazt a szeretet jelzi ez a kifejezés, amely az irgalmas szamaritánust arra indítja, hogy odalépjen az útszélen heverő szerencsétlenül járt, félholtan magára hagyott emberhez. Milyen másak vagyunk mi, akik oly kevéssé hallgatjuk Isten szavát és még kevésbé engedjük, hogy megérintse szívünket! Jézus elmondja a tanítványoknak a tömeg iránt érzett aggodalmát, ám ismét kicsinyességükbe ütközik. Ők az „ésszerűség” elve szerint gondolkodnak, és azt mondják neki, nem lehet ennyi embert jóllakatni a pusztában. Milyen sokszor mondjuk mi is, hogy realistának kell lenni! Pedig Jézus megmondta nekik: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” És az első kenyérszaporításra is gondolhattak volna, de nem tették. Jézus azonban ismét magához ragadja a kezdeményezést és azt kérdi tőlük: „Hány kenyeretek van?” „Hét” – válaszolják a tanítványok, mintha csak provokálni akarnák ezzel Jézust. Odahozatja, kezébe veszi a hét kenyeret, aztán odaadja a tanítványoknak, hogy osszák szét. Ahogy a tanítványait, Jézus minket is bevon a csodába. A kenyér ugyanis éppen akkor szaporodik meg, miközben a tanítványok szétosztják. Jézusnak szüksége van a tanítványokra, szüksége van ránk, hogy újra és újra megtörténjen az étel megszaporításának csodája, hogy elég legyen az étel mindenkinek. Az a tény, hogy másodszor is megtörténik, ráadásul pogány földön, azt mutatja, kenyérszaporításra minden időben és minden földön szükség van. A tanítványokat arra hívja az Úr, hogy ha valahol kenyérre, szeretetre, segítségre, támaszra van szükség, akkor vigyék el oda, sokasítsák meg és osszák szét. Minden időben. Mindenki azt adja, amije van, még ha az kevés is. Az a fontos, hogy ne tartsunk meg mindent magunknak, különben soha nem történik semmilyen csoda.
Előesti imádság