Am 7,12–15, 84; Ef 1,3–14;
Mk 6,7–13
„Jézus
magához hívta a Tizenkettőt, és elkezdte kettesével útra küldeni őket.” E
szavakkal kezdődik Márk evangéliumának mai vasárnapon meghallgatott részlete.
Jézus hívja és küldi őket. Ebben a két igében (hívni és küldeni) sűrűsödik a
tanítvány és minden keresztény közösség teljes identitása. A II. Vatikáni
Zsinat rendkívül egyértelműen szól erről az egész egyházra bízott küldetésről:
„A zarándok egyház természetéből fakadóan misszionárius... és Krisztus minden
tanítványa számára feladat kell hogy legyen terjeszteni, amennyire lehetséges,
a hitet.” A keresztény ezért mindenekelőtt meghívott, Isten által elhívott
ember.
Ábrahámtól
kezdve és később is az egész ószövetségi hagyomány minden hívást Istentől
eredeztet. Emblematikusnak tekinthető Ámosz esete. Nem ő választott. Nem is ő
megy. Az Úr megfogta őt („az Úr elhívott a nyáj mellől”), és az igazságtalan
politikai hatalommal való összeütközés tűzvonalába küldte. Szembe kellett
szállnia a „királyság temploma” rideg tekintélyével, Amacja főpappal, aki őt – mint
oly gyakran történik – önző óvatosságra intette. Ámosz cáfolja, hogy szavait
egyéni kezdeményezés vagy személyes megfontolások vezetnék. Maga Isten
kényszerítette őt a prófétai küldetésre: „Nem voltam én próféta, sem prófétának
fia: pásztor voltam és szikomort gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj
mellől. Azt mondta nekem az Úr: Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek!” (Am
7,14–15)
A hívás
mindig arra szól, hogy Jézus evangéliumát adjuk tovább szavakkal és életünkkel
a föld végső határáig. Ebben mindenki megtalálhatja a maga életszentségét. Az
Úr minden egyes meghívása újabb lehetőség a küldetés befogadására, amely mindig
önmagunkon túlra vezet minket, túl azokon a határokon, amelyeket a saját
életünk számára kijelöltünk. Mindannyiunk számára már-már természetes, hogy -
lehetőleg egyértelmű és végleges - határokat akarunk vonni magunk és mások
közé, és az általunk megvalósíthatónak vagy megvalósíthatatlannak vélt dolgok
között. A határok kijelölésére való hajlam a félelemből születik: nyugalomban
és biztonságban akarjuk magunkat érezni, kerülni az ismeretlent, és azt, ami
nem esik jól, nem kényelmes.
Jézus
nem így él. Ő még az eget is elhagyta, csak hogy közénk jöjjön, nem mintha
igazak volnánk, hanem mert bűnösök vagyunk. Jézus épp ezért nem fogadhat el sem
korlátokat, sem semmiféle elkülönülést. Jézus horizontja az egész világ. Senki
nem esik kívül az ő látószögén. Az Úr számára mindenki szeretni és megváltani
való. Jézus arra hívja tanítványait, hogy csak az evangélium botjával és az
irgalom sarujával szerelkezzenek fel, járják be az emberek útjait, hirdessék a
szív megtérését és gyógyítsák meg a betegeket. Ahhoz, hogy az emberek
otthonaiba, vagyis legintimebb és legkényesebb lakhelyükre, a szívükbe
belépjünk, nincs szükségünk különleges fegyverekre. A védtelen és szegény
tanítványok kettesével indulnak útnak, hogy első igehirdetésük a kölcsönös
szeretet példája legyen. Jézus azt mondja: „Arról ismerik meg, hogy
tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.” Ezért a keresztények csak Isten
és az evangélium irgalmával gazdagodva tudják ledönteni a megosztottság falait,
csak ezáltal tudják megszabadítani az emberek szívét a korlátoktól és a rájuk
nehezedő terhektől. Egy ilyen lenyűgöző és egyszerre rettentő feladat elől nem
húzódhatunk vissza. És a szent tanítványokkal együtt mondjuk: „Íme, itt vagyok,
engem küldj!” (Iz 6,8)
Imádság az Úr napján
