Július 21., szombat

Mt 12,14–21. Jézus az Úr szolgája

Előesti imádság

14A farizeusok pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogy hogyan veszítsék el őt.

15Jézus tudta ezt, ezért eltávozott onnan. Nagy tömeg követte őt, és ő mindegyiküket meggyógyította, 16de szigorúan meghagyta nekik, hogy ne fedjék fel kilétét, 17hogy beteljesedjék az ige, amit Izajás próféta mondott:
18»Íme, a szolgám, akit választottam, 
a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta. 
Ráadom a Lelkemet, 
és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek.
19Nem vitázik és nem kiált, 
senki sem hallja a tereken a hangját.
20A megroppant nádszálat nem töri össze, 
a pislákoló mécsbelet nem oltja el, 
míg győzelemre nem viszi az ítéletet.
21Az ő nevében reménykednek a nemzetek.«. (Iz 42,1-4)

Jézus éppen most gyógyított meg egy béna kezű embert – szombaton, a zsinagógában. A farizeusoknak immár semmi kétsége sincs; összegyűlnek és tervet készítenek Jézus meggyilkolására. Mindenáron el kell őt hallgattatniuk. A dolog Jézus tudomására jut, és egy félreeső helyre húzódik vissza. Nem azért, hogy békén hagyják, hanem hogy meggyógyítsa a betegeket, akiket elhoznak hozzá. Nem akar feltűnő lenni. Nem azért jött az emberek közé, hogy dicsérjék őt és csodálják, ahogy ez a farizeusi magatartás gyakran kísértette a tanítványokat. Hosszan idézve Izajás prófétát szolgaként mutatkozik meg nekik: jó és alázatos, szelíd szolgaként, nem pedig a kor hatalmasaihoz hasonló erős emberként. Jézus és ebből fakadóan a keresztény ember igazi identitása éppen olyan, amely elől az emberek menekülnek, mert kényelmetlennek és kudarcosnak gondolják. Pedig a legnagyobb teszi magát szolgává, mert csak így nyerhet értelmet az emberi élet és a jövő. Csak akkor találhatjuk meg önmagunkat, ha megtanulunk adni, másokkal törődni, és nem félünk többé attól, hogy szeressünk. Jézus nem politizál és nem fog gazdasági vállalkozásba, hogy a rossztól megmentse a világot. Feladata ennél jóval mélyebb: gyökerestül akarja kiirtani az emberek szívében fészkelő gonoszt. Ezért állapítja meg az evangélium: „nem vitatkozik, s nem kiabál… A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el.” Csak szolgává válva szerethetjük a másikat. Az alázat útja ez. A szolgálat útja hasznossá és jobbá tesz bennünket, megerősít gyengeségeinkben, segít felismerni azt a szépséget, amely a hozzánk közel állóban mindaddig rejtve maradt előttünk. A szolga útja ezért magának az Istennek az útja. A szeretet alázata vezet el a lábmosásig és a mások megváltásáért vállalt halálig. Jézus erről az útról ad példát minden idők tanítványainak. Ez az út vezet a szívhez, hogy megváltoztassa, ápolja és meggyógyítsa azt. A világ megváltoztatása a szívek megváltozásával kezdődik. Az egyház és a keresztények arra kaptak meghívást, hogy ennek tudatában munkálkodjanak.

Előesti imádság