Szent Mária Magdolna ünnepe. Hírét vitte a
tanítványoknak, hogy az Úr feltámadt.
Jer 23,1–6; Zsolt 22; Ef 2,13–18; Mk 6,30–34
Jézus
ezt mondja a tanítványoknak: „Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek
meg egy kicsit!”. A vasárnapi találkozás az Úrral nem választ el bennünket az
élet szokásos ütemétől, hanem épp összekapcsolja az elmúlt hetet a következő
héttel; mint egy fénysugár, amely megvilágítja a tegnapot, hogy jobban
megértsük, és a holnapot, hogy nyomon kövessük.
Ez
történik az evangéliumban, amikor Jézus és a tanítványok hajóra szállnak, hogy
átkeljenek a túlsó partra. A hajón való átkelés az egyik partról a másikra
hasonlít a vasárnaphoz, amely összeköt minket a tenger partjaival, ahol mindig
rászoruló emberek tömegei vannak. Az Úr és tanítványai küldetése elsősorban
kétségkívül az akkori és a mai tömegek felé irányul. Jézus együtt érez velük.
Az evangélium megjegyzi: „Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy még enni sem
volt idejük.” A „magányos hely” nem menekülést jelentett, hanem sokkal inkább
az együttérzés megerősítését és finomítását. Elsősorban azt jelenti, hogy
meghallgatjuk az Urat és szívünkbe engedjük szavait, amelyek olyanok, mint egy
nagyobb lélegzet, amelyben megpihen az értelem, vagy egy szippantás a tiszta
levegőből, amire mindenkinek szüksége van, hogy jobban gondolkodjunk,
nagylelkűbbek legyünk és visszanyerjük az erőnket. A következő hét kezdetén
újuljon meg a szívünk és érezzük közelebb magunkhoz az Urat.
A túlsó
partra érve újra ott várja a tömeg őket. Talán az emberek látták, merre megy a
hajó és megsejtették, hol fog kikötni. Előre rohantak és előbb érkeztek meg.
Amint Jézus kiszáll a hajóból, újra körbeveszi a tömeg. Márk így ír: ”Jézus
meglátta a hatalmas tömeget, és megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak,
mint a pásztor nélküli juhok.” Az utolsó evangéliumi szavakban ott visszhangzik
a teljes ószövetségi hagyomány a vezetőkről, akik magukra hagyják népüket.
Jeremiás próféta hangos szóval kiált: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják
és szétszélesztik legelőm nyáját!” Maga az Úr veszi gondjába népét: „Magam
gyűjtöm össze nyájam maradékát mindazokból az országokból, ahová elűztem őket;
visszahozom őket legelőikre.” Mindennek a titka az Úr népe iránti
együttérzésében van elrejtve. Ez az együttérzés hajtotta Jézust, amikor
elküldte a tizenkettőt, hogy hirdessék az evangéliumot, és szolgálják a
szegényeket. Ez sarkallja őt arra, hogy amint kiszállt a bárkából, rögtön újra
kezdje „munkáját”. Ez az, amit mindenkori tanítványaitól is kér.
Imádság az Úr napján
