Július 3., kedd

Tamás apostol emlékezete Jézust urának vallotta és tanúságot tett róla, a hagyomány szerint egészen Indiáig.

Jn 20,24–29. Tamás hite

Imádság az apostolokkal

24Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. 25A többi tanítvány elmondta neki: »Láttuk az Urat!« Ő azonban így szólt: »Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!«
26Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: »Békesség nektek!« 27Azután azt mondta Tamásnak: »Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!« 28Tamás azt felelte: »Én Uram és én Istenem!« 29Jézus erre azt mondta neki: »Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.«

A mai napon a Didimusznak is nevezett Szent Tamást ünnepeljük. János evangéliuma többször is említi őt a Jézus megdicsőüléséhez kötődő misztériumokkal összefüggésben. Képes a nagylelkű nekibuzdulásra: Lázár halálakor például ő bíztatja a tanítványokat, hogy tartsanak Jézussal, akár életük árán is. A hagyomány szerint Tamás Perzsiában és India nyugati partjainál hirdette az evangéliumot és ott is halt mártírhalált: a malabár keresztények őt tartják egyházuk megalapítójának. Húsvét estéjén Jézus megjelenik az utolsó vacsora termében összegyűlt tanítványoknak. Tamás azonban nincs közöttük. Ő az egyetlen. Az ő szívét is megsebezte mindaz, ami történt, de ő eltávolodik a többiektől. Tamás azonban nem hisz a többi tanítványnak, amikor elmesélik, mi történt. Tamás számára – és nem ő az egyetlen – elképzelhetetlen, hogy a halál helyeiből élet szülessen; felfoghatatlan, hogy egy keresztre feszített ember új életre keljen. Realista, aki végül cinikussá, keménnyé, szinte vulgárissá válik, amikor Jézus sebeiről beszél, amelyek a szenvedés nyomait hordozzák, és azt hirdetik, hogy lehetetlen remélni. Egy cinikus ember számára a remény csupán illúzió és a gonosz az utolsó szó az élet felett. A következő vasárnap Jézus újból visszatér és a „béke” szavával üdvözli őket. Jézus ekkor így szól Tamáshoz: „ne légy hitetlen, hanem hívő!”, és arra biztatja, hogy ujjával érintse meg a tenyerét és tegye a kezét az oldalán lévő sebbe, amelyek hitetlensége tárgyát képezték. Tamás ebben a pillanatban térdre veti magát és megvallja hitét: „Én Uram, és Istenem!” Nem annyira Tamás érinti meg Jézus sebeit, sokkal inkább Jézus szavai érintik és indítják meg Tamás szívét. Valójában, Tamás minden tanítványban jelen van, azokban, akik nehézségekkel küzdenek és kételkednek, jelen van abban, aki szenved, mert nem tud hinni, jelen van abban, akinek fáj, hogy nem képes szeretni, jelen van abban, aki számára nem könnyű remélni. Mindez azonban valamiképpen közelebb visz a hithez. Jézus mindig visszatér hozzánk és azt mondja: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Szavai – ha engedjük, hogy megérintsék a szívünket – elegendőek ahhoz, hogy higgyünk. A hit embere nem az, aki meggyőzi önmagát, hanem az, aki ráhagyatkozik az Úrra és hisz akkor is, amikor nem lát.

Imádság az apostolokkal