Márta emléknapja. Az Úr Jézust fogadta
házában.
2Kir 4,42–44; 145; Ef 4,1–6;
Jn 6,1–15
Jézus a
hegyen van, tanítványai körében és – ahogy azt egy mester szokta – tanítja a
körülötte lévőket. János így ír: „Amikor Jézus fölemelte szemét, látta, hogy
nagy sokaság közeledik hozzá.” Jézus nem ragad le önmaga és önnön műveinek
szemlélésénél. Leszállt a Földre, és mindenben hasonlóvá lett az emberekhez. Ám
most mégis kissé magasabbra megy, a hegyre, ahol közelebb van Istenhez,
ugyanakkor a hegytetőről jobban látja az embereket. Csak akkor lehet az
emberekre új szemmel nézni, akkor lehet megérteni kérdéseiket és
szükségleteiket, ha Istent és együttérzését befogadjuk szívünkbe (ezt jelenti a
hegyre való felmenetel).
Az
emberek szerettek Jézussal lenni. Olykor akkora érdeklődéssel hallgatták
szavait, hogy még az éhségről is megfeledkeztek (micsoda különbség ez hozzánk
képest, akiknek oly gyakran csak kevés időnk jut Istenre!). Akkor Jézus – nem a
tanítványok –, észreveszi, hogy az embereknek kenyérre van szükségük. Jézus
odahívja Fülöpöt, aki Betszaidából származott, és ezért jól ismerte a
környéket. Megkérdezi tőle: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?” Fülöp rövid
fejszámolás után válaszolja: lehetetlen annyi pénzt találni, amennyiből ennyi
embernek elegendő kenyeret lehetne venni. Jézus kérdése csakugyan teljesen
irreális. András, aki fültanúja e párbeszédnek, előlép és elmondja, hogy talált
egy fiút, akinek van öt árpakenyere és két hala. És szomorú realizmussal
hozzáteszi: „De mi ez ennyinek?” Úgy tűnik, a tanítványok számára a téma ezzel
be van fejezve. Úgy látszik, hogy a tanítványok realizmusa és gyakorlatiassága
győz.
Jézus
tökéletesen bízik az Atyában, és pontosan tudja, hogy „Istennek minden
lehetséges”. Jézus azt mondja, hogy ültessék le az embereket a fűre. „Az Úr az
én pásztorom, nincs semmiben hiányom. Zöldellő mezőkre terelget engem” – énekli
a 23. zsoltár, amely szinte megelőlegezi ezt a csodálatos jelenetet. Amikor
mindenki leült, Jézus fogja a kenyeret, hálát ad a mennyei Atyának és
szétosztja mindenkinek. Másként, mint a szinoptikusoknál, ahol ez a tanítványok
feladata: itt maga Jézus fogja és osztja szét a kenyeret.
Jézus
mégsem a semmiből cselekszik. Szüksége van az öt árpakenyérre – az árpakenyér a
szegények eledele volt, nem a legjobb, nem a legízletesebb vagy legtáplálóbb
kenyér. Ezekkel a szegényes kenyerekkel lakat jól ötezer embert, hiszen ennyien
telepedtek le a fűbe. Az a kevés, amink van – egy kis szeretet és együttérzés,
a szegényes anyagi javak, némi odaadás, egy kevés idő – elég ahhoz, hogy
legyőzze az éhséget, a lélekét éppúgy, mint a testét. Csak azon múlik, hogy azt
a keveset, amink van, az Úr kezeibe tegyük, és ne a saját kicsinyes kezeinkben
szorongatva tartsuk meg magunknak. Az evangélista elbeszéli, hogy az étkezés
után mindannyian ámultak azon, amit Jézus tett, úgyhogy királlyá akarták őt
tenni. Ám Jézus újra eltávozott onnan a hegyre. Nem akarta megcsúfolni a másik
kenyér utáni múlhatatlan éhséget, az Atyával való szeretetteljes és tartós
kapcsolat utáni vágyakozást. S mi a hegyen lévő Jézussal folytatjuk imánkat:
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”
Imádság az Úr napján
