Lk 17,11–19. A tíz leprás meggyógyítása
11Történt pedig, hogy miközben Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. 12Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Megálltak a távolban, 13és hangosan kiáltoztak: »Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!« 14Amikor meglátta őket, azt mondta: »Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!« Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. (Lev 13,49) 15Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, 16és Jézus lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt.17Jézus pedig így szólt: »Nemde tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? 18Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?« 19Aztán így szólt hozzá: »Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.«
Amikor
éppen egy faluba érkezik, tíz leprás jön Jézus elé. Lukács második alkalommal
számol be a lepra gyógyításáról (az elsőt Lukács 5,12–14-nél olvashatjuk).
Szemben az előző alkalommal, a leprások most távolabb állnak meg tőle, és
kiáltozni kezdik, hogy meg akarnak gyógyulni. Kiáltásuk hasonló azokhoz a
kiáltásokhoz, amelyek számos távoli vidékről szállnak felénk, segítséget és
támogatást kérve. És sajnos nagyon sokszor süket fülekre talál ez a kiáltás.
Párhuzamba állíthatjuk ezt kiáltást a keresztények imájával is, amellyel
Istenhez fohászkodnak önmagukért és a világért. Csakugyan összhangban van a
szegények kiáltása és az egyház imádsága. Mindkét esetben egy közösség – a
szegényeké, illetve a tanítványoké – egységbe tömörülve fohászkodik egy
igazságosabb és békés, testvéries és szeretettel teli világért. A tíz leprás
kiáltása arra buzdít, hogy saját imádságunk legyen határozottabb és bátrabb.
Jézus, ahogy a mennyei Atya sem, nem fogja be a fülét a szegények imádsága
előtt. Amint kiáltásukat meghallja, Jézus rájuk néz, szemével a tekintetüket
keresi, és azt parancsolja nekik, hogy menjenek, és jelentkezzenek a papoknál.
Odafelé menet mind a tíz meggyógyul a leprából. Közülük egyetlenegy azonban
visszatér, hogy megköszönje gyógyulását az Úrnak: egy szamaritánus az, egy
idegen, a zsidókétól eltérő vallású ember. Az evangélista ismét úgy beszél egy
idegenről, mint példamutató tanítványról. Ő, amint látta saját gyógyulását,
szükségét érezte, hogy köszönetet mondjon, hogy kifejezze nagy háláját annak,
aki meggyógyította őt. És Jézus örül ennek a szamaritánusnak, és szomorkodik az
összes többi miatt. Igen, az Úrnak is szüksége van arra, hogy köszönetet
mondjunk neki. Persze nem azért, mert erre neki van szüksége, hanem mert
számunkra üdvös, ha megértjük, hogy mindent az Úrnak köszönhetünk: azt, amik
vagyunk, az ajándékokat, amelyeket kapunk – minden Istentől jön. És ehhez a
lepráshoz hasonlóan boldogok vagyunk, ha vissza tudunk térni az Úr lábához, és
megköszönjük neki a számtalan ajándékot, amellyel elhalmozott minket. A leprás
szamaritánus nem csak testében gyógyult meg, hanem a szívében is. A többi
kilenc meggyógyult a testében, de szívük továbbra is beteg maradt, képtelen a
hála kifejezésére. A hálaadó imádság sohasem fogyhat el egy tanítvány ajkáról.
Imádság a szentekkel
