Mindazoknak az emléknapja, akik az Úrban
szenderültek el. Különösen azokra az elhunytakra emlékezünk, akikről senki nem
emlékezik meg, valamint azokra, akik közel állnak a szívünkhöz.
Iz 25,6.7–9; Zsolt 24(25), Róm 8,14–23; Mt
25,31–46
Pál
apostol arra hív minket, hogy szemléljük, milyen jövő vár Isten fiaira. „Azt
tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő
dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk.” A mai emléknap bepillantást
enged ebbe az „eljövendő dicsőségbe”. Számunkra, akik itt vagyunk, majd ennek a
dicsőségnek el kell jönnie; a halottak számára pedig, akik hittek az Úrban, már
eljött. Ők azon a magas hegyen laknak,
ahol az Úr lakomát készített minden népnek.
Nyilván,
van egy bizonyos távolság köztük és közöttünk. A halottainkkal való közösség
Isten szeretetének misztériumára épül, amely mindenkit egybegyűjt és megtart. A
halottainkkal való egység, ha lehet így mondani, a vasárnapi liturgián alapul. Valóban az a
hely az, ahol megbonthatatlan köteléket építünk mindnyájunk között. És ez a
kötelék az Isten szeretete. Ez a szeretet az élet lényege. Minden elmúlik, a
hit és a remény is. Csak a szeretet marad meg.
Úgy,
ahogy az Úr Jézus mondja az evangéliumi részben, amelyet hallgattunk. Igen, az
egyetlen dolog, amely számít az életben, az a szeretet; az egyetlen dolog,
amely megmarad mindabból, amit cselekedtünk és mondtunk, gondoltunk és terveztünk,
az a szeretet. És a szeretet mindig hatalmas; még ha kis gesztusokban
mutatkozik is meg, mint egy pohár víz, egy falat kenyér, egy látogatás, egy
megnyugtató szó, egy baráti kézszorítás. A szeretet hatalmas, erős,
ellenállhatatlan, mert mindig az Istentől eredő szikra, amely lángra gyújtja és
megmenti a földet. És boldogok leszünk, ha követjük az evangélium szavait,
amelyet meghallgattunk. Hallhatjuk majd, amikor véget érnek napjaink: „Gyertek,
az Úr áldottai, és vegyétek az országot, amely nektek készíttetett a világ
kezdetétől”, és az örömünk teljes lesz.
Ezek
a szavak ma hozzánk is szólnak. És azokhoz kötnek minket, akik már a mennyben
vannak. Sőt, azt mondanám, a mennyország mindig ott kezdődik, ahol szeretet
van, minden alkalommal, amikor egy szegényen segítünk. Igen, a mennyország épp
úgy, mint a pokol, már a földön elkezdődik. Mi vagyunk azok, akik elkezdjük a
mennyország vagy a pokol építését. A paradicsom építőkövei – amelyek
egyedülálló módon ellenállnak a halál pusztításának – a szeretet és az irgalom
gesztusai: a pohár víz, a darab kenyér, a beteg vagy a bebörtönzött ember
meglátogatása, a szomorkodónak mondott vigasztaló szó, a szükséget szenvedő
felé nyújtott kéz, a mosoly, amelyet a hozzád közel állónak adsz. Ezek a
gesztusok aprónak és jelentéktelennek tűnnek a szemünkben; Isten szemében
örökkévalók. Igen, a szeretet mindig nagyobb a halálnál. Szeressük egymást, és
a paradicsom már itt a földön megvalósul.
Imádság a szentekkel
