Lk 21,5–11. A vég előjelei
5Amikor néhányan megjegyezték a templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: 6»Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.«
A csapások kezdete
7Erre megkérdezték őt: »Mester! Mikor fognak ezek bekövetkezni, és mi lesz előtte a jel?« 8Ő pedig így szólt: »Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: ‘Én vagyok’, és: ‘Elérkezett az idő’; de ti ne menjetek utánuk. 9Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük; de ez még nem a vég.«
(Dán 2,28) 10Azután ezt mondta nekik: »Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen. 11Földindulások lesznek, sok helyen dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek.
(Dán 2,28) 10Azután ezt mondta nekik: »Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen. 11Földindulások lesznek, sok helyen dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek.
A
liturgikus év utolsó hetében járunk. A szent liturgia a mai evangéliumi
olvasmánnyal bevezet minket Jézusnak a világ végéről szóló beszédébe
(eszkatológikus beszédnek is nevezik). Valójában azonban Lukács evangélista,
Mátéval és Márkkal egyetemben, inkább azt szeretnék tudomásunkra hozni, amiről
egyébként meggyőződtek, hiszen szoros kapcsolatban álltak Jézussal, hogy az
„utolsó napok” már a názáreti próféta eljövetelével elkezdődtek. Ezért nem
lehet az idők végéig halogatni az evangéliumhoz való megtérés pillanatát,
mondván, hogy a megfelelő alkalomra várunk, ami aztán sosem jön el. Már eljött
a pillanat, amikor hinni kell az evangéliumban: ez pedig a most megélt
pillanat. Nem lehet halogatni azt a döntést, hogy kövessük Jézust. Vagy most
döntünk mellette, vagy azt kockáztatjuk, hogy örökre elveszítjük. A jövő és a
megváltás biztosítéka nem a templom nagyszerű építményében van, nem az emberek
által épített – akár vallásos célú –
dolgokban, hanem csakis az belé vetett teljes bizalomban, a hitben, a döntésben,
hogy követjük őt. A hit nem csupán annyit jelent, hogy bizonyos elméleti
igazságokhoz ragaszkodunk. A hit az jelenti, hogy Jézusba szeretünk, hagyjuk,
hogy szeretete magával ragadjon bennünket, hogy e világról alkotott
szeretettervének részeseivé váljunk. Az ilyen szeretettel teli és egész
létezésünket magába foglaló hit az igazi sarokkő, amelyre jelenünket és
jövőnket építhetjük. Ezért vigyázni kell a hamis prófétákkal. A rajtunk kívül
levőkkel (mint amilyenek a világi divatok és szokások), de azokkal is, amelyek
ott rejtőznek valamennyiünk szívében (mint a megszokás, a gőg, az önszeretet).
Életünk egyedüli mestere, az egyedüli Úr, aki megment minket, Jézus, és az
evangélium az egyedüli próféciánk, amely megvilágítja napjainkat. Éppen az
evangélium ereje az, ami megakadályozza, hogy beletörődjünk a rosszba, hogy
elfogadjuk a jelen helyzetet anélkül, hogy emberibb jövőt remélnénk. Ma is
vannak egymással harcban álló népek, egész népeket sújtó erőszakhullámok,
amelyek folyamatosan szedik áldozataikat, vagy más rettenetes dolgok, amelyek
rémületet és félelmet okoznak. Az Úr azonban arra kér bennünket ebben a
békétlen világban, hogy vele együtt munkálkodjunk a békéért, és tegyünk
tanúbizonyságot az üdvös jövőbe vetett reményről. A hit választás, döntés
amellett, hogy Jézussal együtt járunk az úton, annak a biztos tudatában, hogy a
feltámadás ereje legyőzi e világ fejedelmét, és a gonosz erejét megtöri majd az
Úr szeretetének hatalma.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
