A vatikáni Szent Péter-bazilika és a falakon
kívüli Szent Pál-bazilika felszentelésének emléknapja. A szegények világnapja
Dán 12,1–3; Zsolt 15(16); Zsid 10,11–14.18;
Mk 13,24–32
A
liturgikus év vége felé közeledünk. Az evangéliumi részlet a „végső időkről”
szóló, ún. eszkatológikus beszédből való, amely Márknál a teljes tizenharmadik
fejezetet kitölti. Jézus éppen kijött a templomból, ahol dicsérő szavakkal
szólt egy szegény özvegyről, aki minden megélhetését odaadta a templom kincstárának,
és tanítványaival most indul el az Olajfák-hegye felé, ahonnan rálátni a
csodálatos templomra. A tanítványokat megdöbbenti a hihetetlen épület látványa,
de Jézus szinte belefojtja a tanítványba az ámulattal teli szót, és mindenki
előtt kijelenti, hogy ebből az épületből kő kövön nem marad. Miután szólt
Jeruzsálem irtózatos pusztulásáról, kozmikus változásokat jelent be, majd
hozzáteszi: „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön,
hatalommal és dicsőséggel.”
Az
evangéliumi szöveg azt sugallja, hogy az „Emberfia” nem a mi megszokásaink
fásultságában jön el, és nem is a dolgok természetes fejlődéséből következik
eljövetele. Amikor elérkezik, radikális változást hoz mind az emberek életében,
mind a teremtett világban. Azért, hogy Jézus jobban kifejezze ezt a felforgató
erejű változást – a történelem ellenállhatatlan erejű megszakítását – az
akkoriban elterjedt apokaliptikus hagyomány nyelvezetét használja, és a
világmindenség összeomlásáról, a természet felbomlásáról beszél.
Jézus
a „végső napokról” szólva azt is mondja, hogy ezek a nagy változások még annak
a nemzedéknek az idejében bekövetkeznek, akik hallgatják őt. Az „Úr napja”,
amit Dániel és más próféták előre jeleztek, nemzedékről nemzedékre, sőt minden
nap elérkezik. Figyelemreméltó a kifejezés, amivel Jézus a végső napok
közelségét írja le: „Tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban van.”
Ugyanezt olvashatjuk a Szentírás más lapjain is, amikor arra akar buzdítani,
hogy a hívők álljanak készen, mert az Úr közeleg. „Nézd, az ajtóban állok és
kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg
velem.” (Jel 3,20) Minden napunk ajtajánál ott áll az Úr és kopogtat, ott áll
az „utolsó nap”, ami befogadásra vár, és a mai vasárnapon, amikor az Egyház a
szegényekre gondolok, emlékezzünk, hogy Jézus mindig ott áll az ajtónk előtt az
éhes, az idegen, a beteg és a börtönben lévő emberben. Ott van a sebekkel
borított Lázárban, aki ma is arra vár, hogy befogadjuk, és pontosan ettől függ
Isten ítélete, amely meg akarja változtatni azt az időt, amelyben élünk.
A
„világ végének” minden nap be kell következnie. Minden nap véget kell vetnünk a
rossz és gonosz világ egy-egy kisebb vagy nagyobb darabjának, amit nem Isten,
hanem az emberek építenek. A Szentírás arra hív minket, hogy tartsuk szem előtt
ezt a jövőt, amely felé tartunk: a világ vége nem katasztrófa, hanem a szent
város megszületése, ami az égből száll alá. Olyan városról van szó, amely nem
elvont, hanem valóságos, mert minden népet egybegyűjt az Úr körül: ez a történelem
célja és bizonyos értelemben a vége is. De ennek a szent városnak az alapjait
már most, a mi életünkben le kell raknunk, hogy növekedhessen és átalakíthassa
az emberek életét a maga képmására. Ez nem megy automatikusan. A részletek nem
kerülnek maguktól helyükre, hanem minden hívőtől napi erőfeszítést kívánnak, és
azt, hogy emlékezzen arra, amit Jézus mondott: „Az ég és föld elmúlnak, de az
én szavaim nem múlnak el.”
Imádság az Úr napján
