Lk 17,7–10. Megtettük a kötelességünket
7Ki mondja közületek szolgájának, mikor az szántás vagy legeltetés után hazatér a mezőről: ‘Gyere gyorsan, ülj az asztalhoz?’ 8Nem azt mondja-e neki inkább: ‘Készíts nekem vacsorát, övezd fel magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, azután ehetsz és ihatsz majd magad is’? 9Csak nem köszöni meg a szolgának, hogy megtette mindazt, amit parancsolt? 10Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: ‘Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!’«
Az
Úr tanítványaival beszélget. Jézus ilyen bensőséges beszélgetést akar folytatni
minden egyes tanítvánnyal, velünk is. Mindegyikőjüket ismeri, meghívta őket,
hogy kövessék, és megosztja velük az életét. Jól tudja, hogy a gőg és a
nagyképűség könnyedén eluralkodhat a szívükben, kiváló embernek, főszereplőnek
érezhetik magukat. Ezért arra buzdítja őket, hogy gondolkodjanak azon, mi a
szolgák feladata. A gazdával ellentétben ugyanis, nem ők az elsők a házban, ők
a szolgák. Ez azt jelenti, hogy közülünk senki sem ura az életének. Egyedül
Isten az. Mindannyian azért kaptuk az életünket, hogy másoknak hasznára
legyünk, nem pedig azért, hogy élvezzük azt saját magunkban. Nagyon sok
ajándékot kaptunk, anélkül, hogy kiérdemeltük volna: egészséget, jólétet,
békét, értelmet, szeretetet, hitet. Mindezeknek azonban nem a tulajdonosai
vagyunk, hanem az őrei és az intézői. Jézus is úgy mutatkozik, mint szolga és
nem olyan valaki, akit szolgálni kell. Az utolsó vacsorán ezt
félreérthetetlenül megmutatta, amikor szolgai alakot öltött, aki megmossa ura
lábát. Jézus e példája nyomán a tanítvány arra hivatott, hogy az egyházat,
hittestvérei közösségét szolgálja. Ők jelentik a hívő ember új családját. Az
egyház, és a közösség is, ahová tartozunk, ajándék számunkra, és arra vagyunk
meghívva, hogy szeressük, őrködjünk felette és szolgáljuk. Ezt a
szeretetszolgálatot bízza Jézus tanítványaira, és ez a szolgálat a mi valódi
jutalmunk. Ha a szolgálat szellemében élünk, az kiszabadít bennünket önzésünk
börtönéből, a javak felhalmozásának, és a saját megelégedettségünk
hajszolásának rabságából. Az egész egyháznak úgy kell értelmeznie magát, mint
az egész világ, minden nép iránti szeretet szolgálója. Az egyház, a hívők
közössége nem önmagáért él, nem azért, hogy tökéletes, netán irigyelt legyen.
Az egyház azért él, hogy mindenki felfedezhesse Jézus szeretetét, aki azért
jött, hogy megmentsen minden embert. A tanítvány pontosan tudja, hogy mindent
megkapott, és Istennek kell mindent visszaadnia. Ebben az értelemben vagyunk
mihaszna szolgák, nem pedig a számító lustaság, vagy a hamis alázat okán. Az Úr
kiválasztott bennünket, feladatot bízott ránk, amit meg kell oldanunk. De nem
önmagunk megvalósításáról van szó, hanem az Úr szolgálatáról. Az ő szeretetről
szóló álmát kell valóra váltanunk, miközben tudjuk, hogy mindent tőle kapunk,
és hogy nélküle valóban „mihasznák”, vagyis erőtlenek lennénk.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
