Mindenszentek főünnepe. Emlékezzünk minden
szentre, akiknek neve föl van írva a mennyben. Velük együtt fordulunk az Úrhoz,
hogy ismerjen el minket gyermekeinek.
Jel 7,2–4.9–14; Zsol 23(24); 1 Jn 3,1–3; Mt
5,1–12
Az
egyház mint igazi anya és tanító, aki minden lehetséges módon azért küzd, hogy
gyermekeit a szentség útjára terelje, ma a szentek közösségének széles
táborával jelenik meg előttünk. Azt mondhatjuk, hogy akikre ma emlékezünk, a
szentek, azoknak a sokasága, akik a vámoshoz hasonlóan megvallották a bűnüket,
lemondtak a mentségek és a kiváltságok kereséséről, és Isten irgalmára bízták
magukat (Lk 18,10–14). Nem hősök, nem spirituális szupermenek ők, akiket csak
csodálhatunk, de nem követhetünk: ők is emberek, férfiak és nők, olyan sokaság,
amelyet az idők során élt tanítványok alkotnak, akik igyekeztek meghallani az
evangélium szavát. Vannak köztük nem hívő, de jóakaratú emberek is, akik nem
önmagukért köteleződtek el, és nem maguknak éltek.
Az
első olvasmányban, a Jelenések könyvében János előtt hihetetlen látvány tárul
fel. Egy sokaság, melyet „Isten gyermekei” alkotják: a szentek családja. Nem
„fontos” és tekintélyes emberek, hanem olyanok, akiket Isten arra hívott el,
hogy népéhez tartozzanak: „megtisztultatok, szentek lettetek, és megigazultatok
Urunk, Jézus Krisztus nevében, Istenünk Lelke által” (1Kor 6,11). Olyan nép ez,
amelyben gyengék, betegek, szükséget szenvedők vannak, olyan emberek, akik
Isten előtt csak térden tudnak „állni”, nem magasra emelt tekintettel, hanem
leszegett fejjel, nem a bosszúállás szellemével, hanem segítségért kolduló
kezekkel.
Az
ember nem a halála után lesz szent, hanem már attól kezdve az, amikor belép
Isten családjába, amikor már a szent szó eredeti értelmében „elkülönített”
ennek a világnak a szomorú sorsától. A szentség nem a kézzelfogható emberi
életből kiragadott bensőséges dolog. Az istengyermekség és az Isten családjához
való tartozás sem lehet zárójeles megjegyzés az életünkben.
Olyan
igazságról van szó, amely gyökeresen megváltoztatja az emberek életét. A
szentség evangéliumi megközelítése a nyolc boldogságban van leírva (Mt 5,3–12),
amelyet a harmadik évezred emberének „alapító chartájá”-nak is tekinthetünk.
Ezek az irányelvek segítik az embert abban, hogy kijusson szomorú
életkörülményeiből. Az evangéliumi boldogságfelfogás tehát, amely épp az
ellenkezője az uralkodó kultúráénak, értékes eligazítást ad. Ezért valóban
feltehetjük a kérdést magunknak: hogy lehetünk boldogok, ha szegények,
bánatosak, szelídek és irgalmasak vagyunk? Ha jobban belegondolunk az élet
keserűségének okaiba, azok a telhetetlenségben, az arroganciában, a
hatalmaskodásban, az emberek iránti közönyben gyökereznek. A szentség útja
tehát nem egy rendkívüli út, hanem a mindennapoké, amelyen az emberek
igyekeznek az evangélium fényében járni.
Imádság a szentekkel
