Lk 14,15–24. A meghívottak kifogásai
15Az egyik vendég ennek hallatára így szólt hozzá: »Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában!« 16Ő pedig ezt válaszolta: »Egy ember nagy vendégséget rendezett és sokakat meghívott. 17A vacsora órájában elküldte szolgáját, hogy szóljon a meghívottaknak: ‘Jöjjetek, mert már minden el van készítve!’ 18De azok közül sorra mindegyik kezdte magát kimenteni. Az első azt mondta neki: ‘Földet vettem, el kell mennem megnézni; kérlek, ments ki engem!’ 19A másik meg azt mondta: ‘Öt pár ökröt vettem, megyek kipróbálni őket; kérlek, ments ki engem!’ 20Egy másik azt mondta: ‘Most nősültem, azért nem mehetek!’ 21Amikor a szolga visszatért, jelentette mindezt urának. Erre a házigazda megharagudott, és ezt mondta szolgájának: ‘Menj ki gyorsan a város tereire és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, bénákat, vakokat és sántákat!’ 22A szolga jelentette: ‘Uram! Megtörtént, amit parancsoltál, de még mindig van hely.’ 23Akkor az Úr ezt mondta a szolgájának: ‘Menj ki az utakra és a sövényekhez! Kényszerítsd bejönni az embereket, hogy megteljék a házam.’ 24Mondom azonban nektek, hogy azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli meg a lakomámat.«
Ebben
az evangéliumi szakaszban folytatódik az a beszélgetés, amelyet Jézus
folytatott az őt vendégül látó farizeus asztalánál. Egyik asztaltársuk, talán
mert a fiatal mester bölcsessége megérintette, hangot ad örömének, és azt
mondja, boldog, aki az Isten országában asztalhoz ülhet. A lakoma a korabeli
zsidóság körében gyakran alkalmazott kép volt, amellyel valóban a messiási
ország boldogságát jelképezték. Maga Jézus is gyakorta használja tanításaiban,
mint ahogyan most is. Isten országát egy nagy lakomához hasonlítja, amelyre
számos vendég meghívást kapott. Ezek azonban, amikor a szolgák hívják őket,
visszautasítják a meghívást. Mindegyikük teljesen érthető mentséget fogalmaz
meg: az első földet vett, el kell mennie megnézni. A második öt iga ökröt vett,
és ki kell próbálnia őket, az utolsó egyenesen az esküvőjére készül, így
nyilvánvaló, hogy nem mehet el a lakomára. Mindegyikükben közös vonás tehát,
hogy a meghívást azért utasítják el, mert már elköteleződtek egy
halaszthatatlan feladat mellett. Semmi kétség afelől, hogy a felsorolt indokok
komolyak, de – és ez a példabeszéd központi gondolata –, sokkal komolyabb az a
döntés, amellyel az Isten országát választjuk. Mert ez az egyetlen, igazán
alapvető döntés az életet illetően: ez a válasz arra a kérésre, amikor Isten
barátságot, családiasságot, bensőségességet kér az emberektől. A példabeszéddel
Jézus ennek a döntésnek az elsőbbségére hívja fel a figyelmet. Igen, minden
embernek szüksége van Isten barátságára. És nagy a felelőssége azoknak, akiknek
az ő barátságát kell megmutatniuk az emberek számára – itt az egyház missziós
munkájára gondolok –, de ugyanakkor döntő felelőssége van annak is, aki hallja
ezt a meghívást, hogy elfogadja azt. Aki már jóllakott és eltelt önmagával,
annak nehezére esik elszakadnia saját dolgaitól. De aki szegény, gyenge,
kétségbeesett, az szívesebben fogadja el a szolga (ezúttal egyetlen szolga,
maga Jézus) meghívását, akit az Úr küld el azért, hogy vendégekkel töltse meg a
lakomára feldíszített termet. Ők, akiknek valóban ételre és szeretetre van
szükségük, amint meghallják a meghívást, odasietnek. És a terem megtelik vendégekkel.
Jézus egyébként azt mondta: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az
Isten országa.” (Lk 6,20)
Imádság az Úr anyjával, Máriával
