A Santa Maria in Trastevere-bazilikában ma a
békéért imádkoznak.
Lk 18,35–43. A jerikói vak
35Történt pedig, hogy amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak ült az út szélén és kéregetett. 36Amikor hallotta az elvonuló tömeget, megkérdezte, hogy mi az. 37Megmondták neki, hogy a Názáreti Jézus megy arra. 38Erre felkiáltott: »Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!« 39Akik elöl mentek, ráparancsoltak, hogy hallgasson. De ő annál jobban kiáltozott: »Dávid fia! Könyörülj rajtam!« 40Erre Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék őt hozzá. Amikor odaért, megkérdezte tőle: 41»Mit akarsz, mit cselekedjem veled?« Az így szólt: »Uram! Hogy lássak!« 42Jézus azt mondta neki: »Láss! A hited megmentett téged.« 43Azonnal látott is, és követte őt, Istent magasztalva. Erre az egész tömeg, amely ezt látta, dicsőítette Istent.
Jézus
útja végéhez közeledik. Már Jerikó közelében jár, ez az utolsó város Jeruzsálem
előtt. Úgy tűnik, az evangélista siettetni akarja a jeruzsálemi bevonulást. A
városkapu előtt egy vak ember kéreget alamizsnát. (Márk evangéliumából a nevét
is ismerjük, Bartimeusnak hívják.) Mikor a nagy zajt meghallja, megkérdezi, mi
történik. „Hírül adják” neki, hogy a Názáreti Jézus halad arra. Ennek az
embernek szüksége van valakire, aki beszél neki Jézusról, mert ő maga nem lát.
Valójában mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy valaki beszéljen nekünk
Jézusról, mert önmagunkba, a saját kis világunkba bezárkózva olyanok vagyunk,
mint a vakok. Nemcsak azért nem látunk, mert nehezen emeljük fel tekintetünket
önmagunkról, hanem – a történet értelme szerint – anélkül, hogy az egyház
beszélne nekünk Jézusról, nem tudnánk őt meglátni. Ezen a napon ez a vak
megértette, hogy Jézus nem megy el mellette, és hogy meg tudja gyógyítani.
Ezért aztán rögtön kérlelni kezdte, szinte kiabált. Imádsága egyszerű, szinte
kiáltásszerű, de igazi imádság volt, mert abból a szükségből fakadt, hogy újra
láthasson: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Sajnos, ahogy ma is gyakran
megesik, a tömeg megpróbálja elhallgattatni, talán csak azért, hogy ne
háborgassa a Mestert, akinek nem kellett volna időt vesztegetnie egy ilyen
jelentéktelen emberre, mint ő. A vak ember azonban kiáltozni kezd, de
legalábbis hangosabban ismétli ugyanazokat a kérő szavakat. „Dávid fia,
könyörülj rajtam!” Jézus megáll, és kéri, hogy vezessék hozzá a vakot. Immár
ott állnak egymással szemben. Jézus átlát a fény elől elzárt szemeken, és
pillantása a szívig hatol. Jézus faggatni kezdi. Párbeszéd indul meg közte és a
vak ember szíve között. Igen, a Jézussal való személyes találkozás
elengedhetetlen ahhoz, hogy a vak szemei felnyíljanak, hogy a mi szívünk
meggyógyuljon a vakságból, hogy a tanítványok lelke megnyíljon az üdvösség
felé. A Jézus és köztünk történő közvetlen találkozás meghozza a gyógyulást.
Jézus, mintegy méltányolván a kezdeményezést, így szól a vakhoz: „Láss! Hited
megmentett”. A vak ember újra látott, és a szívével is meglátta őt, és
tényleg követni kezdte. Nem marad magában, magányosan, hogy élvezze a
gyógyulást. Nem, megérti, hogy részt kell vennie a világ gyógyításában is, hogy
az emberek meglássák Isten irgalmasságát és megtérjenek hozzá. Ez a vak ember a
hívő ember képe. A hívőé, aki felismeri saját vakságát, hittel kéri az Urat, és
hagyja, hogy az Úr meggyógyítsa, és egészen a Mester követésére hívja. Példaként
szolgálhat mindannyiunk számára.
Imádság a békéért
