Borromeo Szent Károlynak, Milánó püspökének
emléknapja (†1584)
MTörv 6,2–6; Zsolt 17(18); Zsid 7,23–28;
Mk 12,28b–34
A
mai evangélium a jeruzsálemi templomba vezet minket, ahol Jézus már többször
megfelelt a papoknak, a farizeusoknak, a Heródes-pártiaknak és a
szadduceusoknak. Egy írástudó is beszáll a vitába, de más lelkülettel, mint az
előbbiek. Valódi, döntő fontosságú kérdést tesz fel Jézusnak: „Melyik az első a
parancsok közül?” Végül is ettől függ az egész élet, a maga teljességében és a
hétköznapi részleteiben egyaránt. Jézus nem késik a válasszal. Mindenekelőtt a
Második törvénykönyv egyik szakaszát idézi, amit mindenki ismer, mivel a
hitvallás része, amit a jámbor zsidók minden nap, reggel és este recitáltak:
„Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked
mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4–5). Aztán hozzáteszi: „A második így
szól: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezeknél nincs nagyobb parancs.” Az írástudó,
jelenlévő társainak nagy részével ellentétben, helyesli, amit Jézus mond, és
Sámuel első könyvének részletével válaszol, mintha a Szentírás tanításának
folytonosságát akarná aláhúzni ezzel: „Valóban jól mondtad, Mester, hogy ő az
egyetlen (Isten), és hogy rajta kívül nincsen más. Meg hogy őt teljes
szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig
úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő, vagy bármi más
áldozatnál.” (Mk 12,32–33) Bölcs és őszinte ez az írástudó. Jézus dicsérő
szavakkal fordul felé, amelyeket bármelyikünk szívesen hallana: „Nem jársz
messze az Isten országától”.
De
miben is ért egyet Jézus és az őt faggató írástudó? Isten és a felebarátaink
iránti szeretet kettős parancsában; két parancs, amelyek annyira összefüggnek,
hogy eggyé váltak. Jézus az, aki szeret; ő az együttérző, irgalmas, az egyetlen
igaz ember. Olyan ember, aki mindenkinél erősebben és jobban tud szeretni.
Jézus mindenekfelett szereti az Atyát. Az evangéliumokból kitűnik Jézus és az
Atya egészen különleges kapcsolata: Jézus egészen az Atyára bízza magát, függ
tőle. Ez élete értelme. Az apostoloknak is meg akarta tanítani azt az
egyedülálló bizalmat és teljes ráhagyatkozást, amit az Atya iránt érzett, és
ami arra indította, hogy ezzel a gyengéd megszólítással forduljon felé: apu
(abba). Hányszor hallották tőle, hogy életének egyetlen célja Isten akaratának
teljesítése: „Az én eledelem, hogy annak az akaratát teljesítsem, aki küldött.”
(Jn 4,34) Jézus valóban a legnemesebb példa arra, hogyan lehet Istent
mindenekfelett szeretni. Jézus ugyanezzel a hévvel szerette az embereket is.
Ezért lett testté. (vö. Jn 1,14) A Szentírásban azt olvassuk, hogy Jézus
annyira szerette az embereket, hogy otthagyta az eget (azaz az élet, a
boldogság, a bőség, a béke, a vigasz teljességét), hogy közénk jöjjön.
Létezését az emberek iránti, egyre növekvő, szenvedélyes szeretet jellemezte,
akikért végül az életét is feláldozta.
De
mit jelent „úgy szeretni, mint önmagunkat”? Jézust kell figyelnünk, hogy
megérthessük ezt. Ő tényleg meg tudja mutatni nekünk, hogy mi az önmagunk
iránti igazi szeretet. Jézus, aki elsőként, és végsőkig megélte ezeket a
szavakat, azt sugallja, hogy az az igazi boldogság, ha a többieket magunknál
jobban szeretjük. Nehéz szó ez. Ki tudja megvalósítani? Erre azt kell válaszolnunk,
hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Valóban ezt a fajta szeretetet nem lehet
egyedül vagy az emberi élet iskolájában elsajátítani. Ellenkezőleg: ott már
kicsi korunktól kezdve az önmagunk és a saját ügyeink iránti szeretetet
tanuljuk a többiek kárára. Azt a fajta szeretetet, amiről Jézus beszél,
odaföntről kaphatjuk meg, mert Isten ajándéka; sőt Isten maga jön el, hogy az
emberek szívében lakjon. A vasárnapi liturgia kiváltságos pillanat, amikor a
szeretet nagy ajándékát elnyerhetjük. Ezért az Úr napján ezzel az örömteli
felismeréssel lépjünk oda az oltár elé! A bölcs írástudóhoz hasonlóan mi is
hallhatjuk majd Jézus hangját: „Nem jársz messze az Isten országától.”
Imádság az Úr napján
