Imádság
az egyházak egységéért, különösen az európai és az amerikai keresztény
közösségekért
Zsid
7,25–8,6 – Az új papság és az új szentély
25Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értük közbenjárjon.
Krisztus, a tökéletes főpap
26Illő volt ugyanis, hogy ilyen főpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és fölségesebb az egeknél; 27akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap először a saját vétkeikért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ő ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát feláldozta. 28A törvény ugyanis gyarló embereket rendelt papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút.
1Mindabból azonban, amit mondunk, ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül az egekben, (Zsolt 110,1) 2mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített. (Szám 24,6G) 3Mivel minden főpapot az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat. 4Ezért, ha ő a földön volna, nem is volna pap, mert már vannak olyanok, akik a törvény szerint mutatnak be áldozatokat. 5Ezek a papok a mennyei dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogyan Isten Mózesnek megmondta, mikor a sátrat készítette: »Nézd – mondta –,készíts mindent arra a mintára, amelyet neked a hegyen megmutattam!« (Kiv 25,40) 6Ő azonban most annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetségnek közvetítője, amely kiválóbb ígéreteken alapul.
A levél írója, ahogy tovább
elmélkedik arról a központi szerepről, amelyet az új főpap az Egyház életében
betölt, kijelenti, hogy Jézus nem a földön látja el ezt a feladatát, hanem az
égben: „Olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül a mennyben, mint
papi szolgája a szentélynek, az igazi sátornak, amelyet az Úr emelt, nem
ember”. Az istentisztelet új dimenziójában járunk: Jézus nem úgy főpap, mint a
leviták, akik azért szolgáltak a templomban, hogy Istennek földi dolgokat
ajánljanak fel. Sőt – folytatja tovább a levél írója –, Jézus nem is lehetett
volna főpap a földön, mert a templomban az áldozatokat a törvény írja elő, Jézus
viszont önmagát áldozta fel, mégpedig egyszer s mindenkorra. Ezáltal pedig új,
az ég törvényei szerint való istentiszteletet vezetett be. Már a Bölcsesség
könyve megállapítja, hogy a jeruzsálemi templom „szent sátrad hasonmás(a),
amelyet kezdettől készítettél” (Bölcs 9,8). Egyes rabbik egyenesen úgy
gondolták, hogy a mennyei szentély ott van közvetlenül a földi előtt, és pontos
megfelelés van az angyalok mennyei és a papok földi szolgálata között. Valóban
összekapcsolódik a földi és az égi istentisztelet. A Zsidóknak írt levél
kijelenti, hogy Jézus az igazi sátor főpapja, azé a tabernákulumé, amely
átfogja a földet és az eget, míg a templom papjai olyan szentélyben teljesítik
szolgálatukat, amely csak az előképe az előbbinek. Ha pedig Mózes sátra pusztán
emberi kéz műve, Isten Krisztusban állította fel az igazi sátort, a szent és
végleges templomot: a hívők közösségét. Ezért múlja felül az előzőt az a
szövetség Isten és az emberek között, amelyet Jézus mint főpap közvetített. Az
új szövetség ígéretei azért rendkívüliek, mert lehozzák az eget a földre, új
templomot alapítanak és új népet teremtenek, amely tanúságot tesz Isten
üdvözítő művéről. Már Jeremiás próféta is beszélt négy jövőbeli ígéretről: „Ez
lesz a szövetség, amelyet ama napok után Izrael házával kötök majd – mondja az
Úr. Elméjükbe vésem és szívükbe írom törvényemet. Istenük leszek és ők a népem
lesznek.” A Krisztus által felszentelt új templomban a törvényt már nem
kőtáblákra vésik, ahogy a Sínai-hegyen történt, hanem a tanítványok szívébe, a
szívükbe kiáradt Szentlélek által; mély közösségben élnek majd Istennel és
testvéreikkel, és azzá az új néppé lesznek, amely tanúságot tesz a mindenkit
átölelő szeretetről és megbocsátásról.
Imádság az Egyházért
