Január 9., szerda

1Ján 4,11–18 – Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten

Imádság a szentekkel

11Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! 12Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes bennünk. 13Abból ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. 14Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. 15Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben.

Félelem és szeretet

16Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.
Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. 17Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz bizalmunk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. 18A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben. 

János ezt írja a keresztényeknek, a kölcsönös szeretetre buzdítva őket: „Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást.” A keresztények közötti szeretet nem akármilyen szeretet; ugyanolyan minőségűnek, olyan természetűnek, olyan szenvedélyesnek kell lennie, amilyen Isten irántunk való szeretete. Tehát Isten a szeretet mértéke, az egymás iránti szereteté is. De hogyan lehetséges, hogy ilyen szeretetben éljünk, kérdezhetnénk, hiszen „Istent soha senki nem látta”? János, levelét folytatva, hozzáteszi: „ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk”. Evangéliuma előszavában így ír: „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (1,18). Jézus az, aki felfedte előttünk az Atya arcát. És valóban, Jézust szemlélve, teljes meggyőződéssel mondhatjuk: „Jézus a szeretet”. Benne minden arról a szeretetről tanúskodik, amely nem ismer semmiféle határt. Ebben a levelében a szeretett tanítvány nyomatékkal ismétli: ha szeretjük egymást, akkor Istenben lakozunk. Nem azt mondja, hogy látjuk Istent, hanem hogy úgy vagyunk őbenne, mint egy hajlékban, mintha a házában lennénk. Istent „színről színre” fogjuk látni az idők végezetén, de már mostantól vele lakunk. Maga a szeretet az a hajlék, ahol lakunk, vagy még inkább amelyben élni meghívást kapunk. A Lélek, akit az Atya elküldött, összeköt minket ővele és testvéreinkkel. Ha ebben a nekünk adományozott szeretetben élünk, meg tudjuk tartani szavait, és egymást is tudjuk szeretni. És ez a tökéletesség. Nem azért vagyunk tökéletesek, mert nincs hibánk, hanem mert engedjük, hogy átöleljen Isten szeretete. János azzal zárja gondolatmenetét, hogy ez a szeretet megszabadít minden félelemtől, minden aggodalomtól. Isten valóban nem szigorú bíró, hanem Atya, aki annyira szeret, hogy tulajdon Fiát adja értünk.

Imádság a szentekkel