1Ján
4,11–18 – Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten
11Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! 12Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes bennünk. 13Abból ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. 14Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. 15Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben.
Félelem és szeretet
16Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.
Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. 17Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz bizalmunk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. 18A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben.
Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. 17Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz bizalmunk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. 18A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben.
János ezt írja a keresztényeknek,
a kölcsönös szeretetre buzdítva őket: „Ha Isten így szeretett minket, nekünk is
szeretnünk kell egymást.” A keresztények közötti szeretet nem akármilyen
szeretet; ugyanolyan minőségűnek, olyan természetűnek, olyan szenvedélyesnek
kell lennie, amilyen Isten irántunk való szeretete. Tehát Isten a szeretet
mértéke, az egymás iránti szereteté is. De hogyan lehetséges, hogy ilyen
szeretetben éljünk, kérdezhetnénk, hiszen „Istent soha senki nem látta”? János,
levelét folytatva, hozzáteszi: „ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten,
és a szeretete tökéletes lesz bennünk”. Evangéliuma előszavában így ír: „Istent
nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén
van” (1,18). Jézus az, aki felfedte előttünk az Atya arcát. És valóban, Jézust
szemlélve, teljes meggyőződéssel mondhatjuk: „Jézus a szeretet”. Benne minden
arról a szeretetről tanúskodik, amely nem ismer semmiféle határt. Ebben a
levelében a szeretett tanítvány nyomatékkal ismétli: ha szeretjük egymást,
akkor Istenben lakozunk. Nem azt mondja, hogy látjuk Istent, hanem hogy úgy
vagyunk őbenne, mint egy hajlékban, mintha a házában lennénk. Istent „színről
színre” fogjuk látni az idők végezetén, de már mostantól vele lakunk. Maga a
szeretet az a hajlék, ahol lakunk, vagy még inkább amelyben élni meghívást
kapunk. A Lélek, akit az Atya elküldött, összeköt minket ővele és
testvéreinkkel. Ha ebben a nekünk adományozott szeretetben élünk, meg tudjuk
tartani szavait, és egymást is tudjuk szeretni. És ez a tökéletesség. Nem azért
vagyunk tökéletesek, mert nincs hibánk, hanem mert engedjük, hogy átöleljen
Isten szeretete. János azzal zárja gondolatmenetét, hogy ez a szeretet
megszabadít minden félelemtől, minden aggodalomtól. Isten valóban nem szigorú
bíró, hanem Atya, aki annyira szeret, hogy tulajdon Fiát adja értünk.
Imádság a szentekkel