Január 23., szerda

Imádság az egyházak egységéért, különösen az afrikai keresztény közösségekért

Zsid 7,1–3.15–17 – Jézus Melkizedek rendje szerint való papsága

Imádság a szentekkel

1Mert ez a Melkizedek, Szálem királya, a fölséges Isten papja, aki Ábrahámnak eléje ment, amikor az a királyok legyőzése után visszatért, megáldotta őt.

Krisztus és az Ószövetség papjai: 7,1-8,13

2Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve előszöris azt jelenti, hogy az igazságosság királya, azután pedig Szálem királya, azaz a békesség királya; (Ter 14,17-20) 3apa nélkül, anya nélkül, nemzetségtábla nélkül jelent meg; mivel sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, hasonló Isten Fiához, és pap marad mindörökké. (Zsolt 110,4)

15Ez még inkább nyilvánvaló, ha Melkizedekhez hasonló más pap támad, 16aki nem a testi parancs törvénye szerint lett azzá, hanem az örök élet ereje szerint. 17Mert így szól a tanúságtétel:
»Te pap vagy mindörökké

Melkizedek rendje szerint«. (Zsolt 110,4)

A levél írója a Teremtés könyvének szövegéből kiindulva levezeti, hogy főpapi méltóságában Melkizedek fölötte áll Ábrahámnak, hiszen utóbbi tizedet kellett hogy fizessen a főpapnak. Melkizedek így Jézus előképe, és ebbe a keretbe illeszkedik papsága is. A szerző hangsúlyozni kívánja, hogy Jézus papsága a tökéletes papság, amelyre szükségünk volt. Krisztus „szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél”: sem a mózesi törvénynek, sem a levita származásnak nem volt hatalma elvezetni az embereket ilyen tökéletességre. Ezért nincsen ma már szükségünk arra, hogy halmozzuk a papokat és a közvetítőket, hogy eljussunk Istenhez: Jézus Krisztus, az új főpap elvezet minket közvetlenül Isten színe elé. A régi szövetség helyébe az új és jobb lépett, amely Jézussal köttetett meg. Nincsen szükség újabb és újabb áldozatokra sem, mint a levita papság esetében. Jézus egyszer és mindenkorra fölajánlotta áldozatát: „Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor magát feláldozta.” Nem rituális, hanem lényegi papság ez, hiszen Jézus személyes áldozata révén vált főpappá: áldozatként fölajánlotta önmagát, és az égig vitetett, így önmaga lett az oltár, az áldozati bárány és a főpap, ahogy az Egyház liturgiája énekli. Mi, keresztények, ha egyesülünk Krisztus áldozatával, ha mi is oltárrá, áldozati báránnyá és főpappá válunk, közvetlen kapcsolatba lépünk Istennel. Ez az a szent és papi nemzet, amelyről az Újszövetség beszél, és amely az Úrnak tetsző lelki áldozatot mutat be Istennek.

Imádság a szentekkel