Pál
apostolnak a damaszkuszi úton történt megtérésére emlékezünk; Ananiás
emléknapja is, aki Pált megkeresztelte, hirdette az evangéliumot, és
mártírhalált halt; ma zárul a keresztények egységéért végzett imahét, imádkozzunk
különösen az ázsiai és óceániai keresztény közösségekért
ApCsel
9,1–22 – Saul megtérése
1Eközben Saul, aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a főpaphoz, 2és levelet kért tőle a damaszkuszi zsinagógákhoz, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat a férfiakat és nőket, akiket ott talál ennek a tannak a követői közül. 3De amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. 4Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?« 5Erre ő megkérdezte: »Ki vagy te, Uram?« Az így felelt: »Én vagyok Jézus, akit te üldözöl! 6De kelj föl és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.« 7A férfiak, akik kísérték, csodálkozva álltak. Hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit sem. 8Saul pedig fölkelt a földről, de amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Úgy vezették be kezénél fogva Damaszkuszba. 9Ott volt három napig, nem látott, nem evett, nem ivott semmit.
10Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: »Ananiás!« Ő pedig így felelt: »Itt vagyok, Uram!« 11Az Úr így folytatta: »Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, 12és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.« 13Ananiás azonban azt felelte: »Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. 14Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.« 15De az Úr azt mondta neki: »Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt.16Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.« 17Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: »Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.« 18Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, 19azután ételt vett magához és megerősödött.
Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. 20Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia. 21Mindazok pedig, akik hallgatták, csodálkoztak és megjegyezték: »Nem ez az, aki Jeruzsálemben vesztére tört azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívták, és ide is azért jött, hogy megkötözve elhurcolja őket a főpapokhoz?« 22Saul azonban mind nagyobb erővel lépett fel, zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, és bizonyította előttük, hogy Jézus a Krisztus.
10Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: »Ananiás!« Ő pedig így felelt: »Itt vagyok, Uram!« 11Az Úr így folytatta: »Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, 12és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.« 13Ananiás azonban azt felelte: »Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. 14Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.« 15De az Úr azt mondta neki: »Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt.16Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.« 17Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: »Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.« 18Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, 19azután ételt vett magához és megerősödött.
Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. 20Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia. 21Mindazok pedig, akik hallgatták, csodálkoztak és megjegyezték: »Nem ez az, aki Jeruzsálemben vesztére tört azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívták, és ide is azért jött, hogy megkötözve elhurcolja őket a főpapokhoz?« 22Saul azonban mind nagyobb erővel lépett fel, zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, és bizonyította előttük, hogy Jézus a Krisztus.
Az Egyház ma a tarzuszi Saul
megtérésére emlékezik, arra az eseményre, amely egyedülálló módon határozta meg
a kereszténység történetét. Saul, kezében a főpapi megbízólevéllel, a
legnagyobb szigorral készül föllépni a damaszkuszi keresztények ellen. A
városhoz közeledve váratlanul nagy fényesség veszi körül, megvakul, leesik a
lováról, és egy hangot hall, amely kétszer is a nevén szólítja: „Saul, Saul!”
Nem lát semmit, csak a hangot hallja, amely őt hívja. Bizonyos helyzetekben
sorsfordító, feledhetetlen élmény, amikor nevünkön szólítanak. Saul döbbenten
kérdezi: „Ki vagy te, Uram?” Az így felel: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl”.
Nem tudjuk, mi volt Pál első gondolata. Nyilván eszébe juthatott, hogy halottat
nem üldöz az ember; és akkor Jézus nyilvánvalóan él. Fölkel, de nem lát semmit.
A történtektől megdöbbent társai kézen fogva vezetik, úgy megy Damaszkuszba,
ahogy Jézus hangja meghagyta neki. Mi történt Pállal? Nem az, amit általában
gondolnak, hogy áttért egy vallásról a másikra: a keresztények csoportja akkor
még teljesen a zsidóságon belül létezett, senki nem tartotta másik vallásnak.
Pál számára ennél sokkal mélyrehatóbb esemény volt ez, amely gyökerestül
alakította át életét; valósággal újjászületett. Földre zuhanása így válik az
egyik olyan emblematikus eseménnyé, amely minden ember történetének kérdést
szegez; mintha csak azt üzenné: ha nem esünk el, nem érintjük a földet, nehezen
értjük meg, mit jelent élni. Sajnos mindannyian hoz
zá vagyunk szokva, hogy
szilárdan állunk a lábunkon, ragaszkodunk saját magunkhoz. Nemhogy a földre nem
esünk, de még csak le sem tekintünk a földre, a többi ember szenvedésére.
Valójában azonban mindannyian szegény, elesett emberek vagyunk. Csak
szegénységünket fölismerve találunk vissza a bölcsesség útjára. A kevélység
ugyanis romlásba visz, összeütközéshez és erőszakhoz vezet; az alázat viszont
újjáalkot, megértőbbé, szolidárisabbá, emberibbé tesz. Pál esése jelzés
mindenkinek, akár hívő, akár nem, mert mindenképpen emberibbé tesz – és ezzel
nyitottá az üdvösségre. Pál, aki kiesett saját énjéből, befogadta az
evangéliumot, és egyetemes emberré lett. Tanítása nem csak a zsidóság etnikai
határain lépett túl, hanem minden határon. A szavak, amelyeket a feltámadt
Jézus a tizenegy tanítványnak mondott – „Menjetek el az egész világra, és
hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” – Pál küldetésének lényegévé
váltak. „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” – írja a korintusi
híveknek. S elindult a föld végső határai felé. Pál ma is azt kéri tőlünk, hogy
értsük meg újra, hogy a keresztény közösségek életében az evangélium az első.
Az apostolok imádsága
