Emlékezzünk
Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini pályaudvaron hagytak
meghalni 1983-ban – azért nem segített rajta senki, mert piszkos volt; vele
együtt emlékezzünk minden elhunyt, fedél és segítség nélkül hagyott
hajléktalanra
Zsid 10,19–25 – Buzdítás
arra, hogy Krisztuson keresztül közeledjünk Istenhez
19Mivel tehát bízunk abban, testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe: 20ő új és élő utat nyitott meg számunkra a függönyön, azaz a saját testén keresztül. 21Miután van főpapunk Isten háza fölött, 22járuljunk oda igaz szívvel a hit teljességében, hintsük meg és tisztítsuk meg szívünket a rossz lelkiismerettől, és mossuk le testünket tiszta vízzel. 23Tartsunk ki rendületlenül reménységünk megvallása mellett – mert hűséges az, aki az ígéreteket tette –, 24és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzduljunk, 25ne hagyjuk el összejövetelünket, mint némelyek szokták, hanem bátorítsuk egymást, annál inkább, minél inkább látjátok a napot közeledni.
A Jézusról mint főpapról szóló
elméleti fejtegetés lezárása után a szerző felhívja a hívek figyelmét az ebből
levonható következtetésekre. A Krisztus testével való egyesülés által mi is
bebocsátást nyerünk abba a szentélybe, ahová ő belépett. E szavakban könnyű észrevenni,
hogy a szerző az Eucharisztiában látja az egyenes utat a szentélybe, ahol
közvetlenül, személyesen találkozhatunk az Úrral. A Krisztus testével való
egyesülés ugyanis az Istennel, tehát a testvérekkel való közvetlen egyesülést
jelenti. A szerző a „parézia” kifejezést használja, amelyet az „őszinte szív”
kifejezéssel fordíthatunk le. Az ókori görög világban azt a jogot jelentette a
parézia, hogy egy város teljes jogú polgára legyen valaki, és szabadon
beszélhessen. A hívők közösségében azt jelenti, hogy szabadon, közvetítők
nélkül fordulhatunk Istenhez, és teljes gyermeki bizalommal beszélgethetünk
vele. Ez az az út, amelyet Jézus megnyitott előttünk, és a levél is arra
biztat, hogy félelem nélkül járjunk rajta: „Járuljunk hát hozzá igaz szívvel,
hitből fakadó bizalommal, hiszen a szívünk megtisztult a rossz lelkiismerettől,
és testünket is tiszta víz mosta le”. Közösségben élni, a testvéri közösséggel
együtt részt venni a szentmisén, megélni a szegények iránti szeretetet, az
elkötelezettséget, hogy mindenki élete nyugodtabb, szebb legyen: ezt jelenti az
az út, amelyet Jézus megnyitott előttünk. Ezért buzdítja a levél szerzője a
híveket, hogy kölcsönösen biztassák egymást a szeretetre és arra, hogy legyenek
nagylelkűek a jócselekedetekben. Aki pedig nem vesz részt a közösségi
összejöveteleken, annak tudnia kell, hogy ily módon eltávolodik a szentélytől,
magától Istentől. Az aposztázia, vagyis a hittől való elszakadás veszélye nem
annyira elméleti kérdés, mint inkább a szívünk dolga, vagy még inkább annak a
kérdése, rá merjük-e bízni az életünket az Úrra. Fontos megértenünk, hogy az
eltávolodás nem az egyik pillanatról a másikra következik be. Azzal kezdődik,
hogy elmaradozunk az összejövetelekről, hallgatunk, mígnem lassacskán
megszakítjuk a többiekkel való közösséget. Így aztán – figyelmeztet a levél –
odáig juthatunk, mint aki „lábbal tiporja az Isten Fiát” és „kigúnyolja a
kegyelem Lelkét”. Sajnos az ellenszegülés helyrehozhatatlanná válhat. Ez pedig
tragédia annak, aki engedi, hogy elsodródjon.
